Életemben először éreztem, hogy haza értem. Most tudom, igazán, mit jelent az otthon. Ezt nagyon nehéz leírni, szavakba önteni, de mikor megláttam a falucskámat, ah házat amiben lakom, elfogott egy furcsa, leírhatatlan érzés. De rögtön érezte, hogy végre haza értem. És utazhatok én a világ másik végére is, ezzel a csodálatos érzéssel soha nem fogok találkozni sehol máshol, csak Magyarországnak ebben a kicsinyke, (lerobbant...) falujában. És ami még nagyon érdekes, hogy olyan volt, mintha nem is mentem volna el. Ez a négy hónap, mintha kiesett volna, minden ugyanott folytatódott ahol abban maradt. Megint rólad álmodok. Te vagy benne minden gondolatomban. De annyiban változott a helyzet, hogy most már nem akarom, hogy ne legyél benne a gondolataimban. Te része vagy az életemnek. Mindig is az voltál. De már nem akarlak mániákusan magamhoz láncolni. Azt akarom, hogy azzal legyél, akivel neked jó. Szeretném, hogy megkapj mindent amit én sosem kaptam és talán soha nem is fogok. A boldogságot. Persze voltam már boldog. Mindig az vagyok. De én most arról a boldogságról beszélek, amit csak a mindent elsöprő, beteljesült szerelem okozhat. Ezt kívánom én neked így az év utolsó napján. Még az is lehet, hogy este találkozunk :)

Összegzés

Ezt is megéltük... Nagyjából 10 óra múlva megyek haza. Nem tudom mire számítsak. A család vár, az biztos. A barátnők is. És mi van a nagyon lelkes, vállalkozó kedvű férfiakkal, akik ígértek fűt-fát??? Na erre én is nagyon kíváncsi vagyok... De most gondolok bele, amit vártam ettől a kiutazástól, azt meg is kaptam. Téged, akit másfél évig szerettelek, sikerült elfelejtenem... na jó, legalábbis már kiszerettem belőled, nem gondolok rád minden percben és nem süllyedtem mély depresszióba amikor megtudtam, hogy összejöttél valakivel. Szóval ez azért már elég jó szerintem. Ja, és el ne felejtsem, megpróbáltam valaki mással is. Persze sikerült nagyszerűen beleválasztanom, úgyhogy katasztrófa lett a vége, de erről sem én tehetek. Szóval tulajdonképpen ez a négy hónap eléggé sikeresnek mondható. Most két hétre vissza a régi életembe, aztán újra jövök ide. Hurrrrráááááááá...

Akinek tettszik a blogom, az nyugodtan  csatlakozzon a követők közé :) Megjegyzéseket is szívesen fogadok :)))
The girl

Hihetetlen...

Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen egyáltalán eszembe fog jutni valaha.
De úgy érzem, hogy maradnom kéne.Ez az egyetlen hely ahol jövőm van.
Borzasztó egyedül itt a nagyvilágban barátok és a család nélkül, de
mindenkinek a saját útját kell járni. Nem mehetek haza, csak azért,
mert itt nem  érzem jól magam. Általában nem az a hasznos nekünk
amit élvezünk is.. sajnos :( Tulajdonképpen a szerelmet otthon sem találtam,
úgyhogy ehhez semmi köze a helynek. Igaz, barátaim voltak otthon.
És olyan barátokat már biztosan nem fogok találni. Ők azok akikkel felnőttem.
De mindenki más irányba fordult le arról az útról amit eddig együtt jártunk.
Senki sem kanyarodik le róla az én kedvemért, ezért nekem sem kéne.
Bár ha jobban bele gondolok én soha nem illettem sehová.
Bárhová mentem mindig kilógtam a sorból.Nem vagyok olyan mint mások.
Néha komolyan azt hiszem, hogy nekem nincs helyem sehol.
Amolyan magányos farkasnak születtem.Mindenesetre érdekes,
hogy úgy érzem, maradnom kéne. Remélem ez csak amolyan múló elmebaj...

Akkor és most (19)

Megint egy évvel öregebb lettem. De semmivel sem okosabb...
Tavaly volt kihez bújhattam, kinek félénk leveleit olvashattam,
De én mindezt csak úgy eldobtam.
Akkor decemberben jó barátokkal töltöttem azt a téli napot.
És egyáltalán nem vártam a holnapot
Legszívesebben a pillanatban ragadtam volna, 
Mikor gondtalanul járkáltunk egyik vásárból a másikba,
Nem bántuk a havat, kortyolgattuk gőzölgő forralt borunkat,

Szeretett lengett körül és érezhettem, van aki törődik velem.

Idén erre a napra a mosolyt az arcomra ragasztottam,
És megpróbáltan nem zokogni minden egyedül töltött pillanatomban.

A lényeg kicsit komolytalanul...

Nehéz döntés előtt állok... Meghalok csokoládé mérgezésben vagy megpróbálok végre egyedül is boldog lenni, nem arra várni, hogy találjak egy embert aki boldoggá tesz. Mert ez az eddigieket elnézve, nem nagyon fog sikerülni. Mindig ugyan az a forgatókönyv. Annyi szerelmes embert lehet látni, akik nyilvánvalóan boldogok is. De lehet hogy ez csak a látszat? Talán ők csak tettetik, de a felszín alatt ugyan azt érzik mint én... Igazából leginkább a csokimérgezéses dologhoz lenne kedvem... arról nem is beszélve, hogy elég jó úton is vagyok afelé... ;) Egy kolostorba kéne vonulnom, hogy soha többé ne találkozzak pasikkal. Ez az egyetlen dolog ami megmentene az édesség túladagolástól... vagy ha egy lakatlan szigetre költöznék :D Pont két hét múlva megyek haza. Már nagyon várom. De mi lesz utána? Ha vissza jövök... Vajon kezdődik minden elölről? Bár mivel nagyjából minden problémát a szőnyeg alá söpörtem, ezért nem kell attól félnem, hogy újra meg kell oldanom mindent... Milyen hasznos tud lenni néha ha nem keressük mindenre a megoldást :)

Ez már a vég....

Vajon lehet még ennél lejjebb süllyedni...? Az estéimet azzal töltöm, hogy filmet nézek, közben öt percenként megállítom, hogy vajon világít e a neve mellett az a bizonyos kis zöld pötty. Hát ez igazán szánalmas... Congratulations!!!

Éjsötét árnyékok

Ködből rajzolódott múltbéli lidércek,
Zord árnyként élnek a jelenben,
Elmúlt családtagok, testvérek,
Viszonzatlan szerelemek.
Szabadulni akarok, de nem engednek,
Itt kísértenek,akár folt a lepedőn,
Nem kezdhetek új életet,
Míg e foltot ki nem mostam.
De egy kis fény szűrődik be,
Te

Ha ez nem volna,
Azt gondolnám megőrültem.
Az elmúlt idők rémeié éjjelem, nappalom,
De te fontos vagy nekem,
Ezt már nem tagadom.
Sötét árnyak tartanak fogva,
Bilincsben van lábam, s karom,
Szabadulni nem engednek,
És akárhogy próbálom, nem tudok.
Húznak egyre lejjebb és lejjebb,
Ahol majd elemésztik lelkem,
De te ments meg, én ezt akarom.

Őszi reggel

Borús, őszi reggelen,
Gőzölgő teám kavargatva,
Gondolok megint ugyan arra.
Ha te nem vagy, én most nem lennék itt,
Hiába próbállak felejteni,
Te újra és újra visszatérsz.
Egy sötét árny a múltból,
Mely kísért és nem enged...
Most egy korty a teából,
Meleg járja át a testem,
Mint mikor mit sem törődtünk a téllel,
Mi egy pólóban mentünk ki éjjel,
De én nem fáztam,
Felmelegítette a tudat,
Hogy velem vagy,
Na meg persze,
Ölelő karod és tested melege.
De most zord idő van,
És te nem vagy velem,
Nincs mit tennem,
Kortyolom teám egy rideg, őszi reggelen.

Csak 5 kérdés

Érzek-e iránta valamit?
Kész vagyok-e már egy kapcsolatra?
Meg tudok bízni benne?
Merek-e kockáztatni?
Fel fogok tudni állni, ha összetöri a szívem?

Át kell gondolnom ezeket a kérdéseket.
Legközelebb elmondok neki mindent,
és akkor eldől hogy milyen irányba megyünk tovább.
Addigra nekem is rá kell jönnöm, hogy mit akarok...

Hiányzol

Fagyos szél, eső, hideg.
Már tudom, nem való ez nekem,
Új barátok, új szerelmek,
Csak egyre jobban bonyolódik a helyzet,
Nincsen semmim, mit adhatok,
Hamis a csók és a szeretet amit itt kapok.
Nincs itt barát, ki már ismer,
És elfogad gyermeki hittel,
Aki nem megváltoztatni akar,
Ki nem úgy gondolja, egy csodabogárral kavar.
Én még hiszek a tündérmesékben,
És hibám is akad épp elég, bőven...
De már sokan megszokták ezt,
Ez vagyok én és otthon mindenki így szeret,
Vágyom vissza a régi életem, izgalmak nélkül,
De én pont így szerettem.
Odahaza mindig boldog voltam és vidám,
Itt meg felerősítik minden hibám.
Csak árnyéka lettem önmagamnak,
Nem látom értelmét a dolgoknak,
Mert egyetlen célom, hogy haza kerüljek,
Sajnálom, de nekem semmi sem kell belőled.

Hallgatás

Van mikor arra a talajra tévedünk,
Ahol a szavak már kevesek ahhoz,
Hogy kifejezzük érzéseinket.
Ilyenkor nincs mit tenni, hallgatni kell.
Túl sok minden kavarog most bennem,
És nem tudom szavakba önteni.

Felejteni akartam...nem tudok.

Önző voltam, hogy kijöttem. Nem gondoltam az öcsémre. Nem csak engem viselt meg , hogy a bátyánk maga ellen fordult, eldobva ezzel az életet. Én elmenekültem otthonról, ő viszont ott maradt minden borzalommal együtt. És most lehet, hogy őt is elvesztem. Én meg közben boldogságot találtam itt. De tudom, hogy most is én fogom a rövidebbet húzni... de teljesen megérdemlem, és most nem félek a fájdalomtól, nem fogok megpróbálni védekezni ellene, ez elől most nem fogok elmenekülni. Mosolyogva fogom szembenézni vele, mint ahogy te tetted azzal a bizonyos vonattal ami végül elszakított tőlünk...

Kockáztattam

Kockáztattam és semmit nem nyertem,
Mindent csak újra elvesztettem.
Bevallottam magamnak, tetszel,
És már vágyik rád a testem,
De te sem leszel enyém,
Csak egy eszköz voltam megint
Egy játékszer, hogy ne unatkozz annyira.
Te sem vettél komolyan, talán nem is lehet,
Túlságosan gyerek vagyok én még neked.

Kellesz

Mi a fontosabb?
A büszkeségem és semmit nem kapni,
Vagy kockáztatni és mindent megnyerni...

Az igazi gond

Azt hittem elég erős vagyok ahhoz, ha eldöntöm, hogy nem gondolok rád, akkor azt be is tudom tartani... de az agyamba mindig beférkőzöl. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy szar egyedül lenni. Jó lenne valaki aki átölel, akinek érezhetem a teste melegét, akinek érzem, fontos vagyok. És rajtad kívül nem ismerek itt mást. Ez a baj az új helyekkel. Annyira magányosak vagyunk, hogy bárkiről képesek vagyunk azt hinni, érzünk iránta valamit. Pedig csak arra vágyunk, hogy valaki mellettünk legyen. Én is erre vágyok most...

Blogom népszerűsítése :)

http://blogok.info

Ez vagyok én...

Eddig mindenkit sikerült magam mellöl elűznöm... Akkor te mért lennél kivétel? Ebben már jó vagyok. Sokat gyakoroltam az évek során. Csak magamat próbálom ezzel védeni, de tudom, hogy így sem teszek jót... Pedig te tényleg akartál engem és nem csak egy éjszakára. Talán nem is örökre, de ez nem is baj, mert az örökre úgyis túl hosszú idő... Mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyi ideig lennénk boldogok? Az elején biztos. Aztán elkezdődnének a bajok, Én besokallnék... elég hamar, ahogy magamat ismerem... De mért ezek jutnak legelőször eszembe? Még össze sem jöttünk, és én már ezen gondolkoztam. Talán nem kéne ennyire előre terveznem a dolgokat. De sajnos előttem van az a nagyon sok rossz példa, amit láttam és amiket átéltem. Nem csak a kapcsolatok terén, hanem az életben. És épp ezért van az, hogy úgy gondolom, hogy én sohasem lehetek boldog valakivel. Mikor valakivel sikerült volna igazán jól éreznem magam, mindig történt valami, és végül ott maradtam egyedül, összetörve. Az a szombat délután csodálatos volt, amit együtt töltöttünk el a parkban. Utána azt éreztem, hogy már egy kicsit a tied vagyok, egymáshoz tartozunk... ez tartott kb. másnapig. Utána megrémültem attól amit érzek és tudat alatt már elkezdtem tervezni a védekező hadjáratomat. Ami sikerrel járt. És lehet, hogy még nincs minden veszve, talán még vissza tudnálak szerezni, de tudom, hogy nem foglak. Ahhoz túl jól ismerem magam. Gyáva vagyok. Hisz nem ahhoz kell a bátorság, hogy valakit eltaszítsunk magunk mellől. Ebben nincs semmi kockázat... Azt hittem változtam a nyáron történtek óta, de ma rájöttem, hogy nem. Ugyan olyan vagyok, mint voltam: egy mazochista, aki mindenkit eltaszít magától.

Még próbálom tagadni...

Fejed az ölembe hajtottad,
Úgy élvezted lustán az őszi napsugarat.
Karommal óvatosan átöleltelek,
Te meg gyengéden megfogtad a kezemet.
Ujjaidat lassan csúsztattad a combomon,
Figyeltél minden rezzenést az arcomon.
Örülnöm kéne, de most sem tudok,
Félek, hogy elhagysz és én összeroppanok.
Szeretnék bízni benned,
De túl sok volt már a fájdalom,
Mindenki ki megölelt, végül csak átbaszott.
De tudom, nincs vissza út,
Még magamnak sem vallom be,
Amit te már régóta tudsz.
Mikor először megláttalak
Valami megmozdult bennem,
A mellkasomnál, mélyen a szívemben.
És azóta csak egyre jobban dübörög,
Ölelésedre vágyom, mint egy árva üldözött .
Mint egy kisgyermek, kit elhagyott az anyja
És csak arra vár, hogy valaki befogadja.
Próbáltam pajzsot verni a szívemre,
De te vagy az aki ezt észrevétlenül leszedte.
Most ott van az élő, lüktető szív
És nincs mi megvédje.
Foglalkoznod kell vele,
Különben a bánat emészti fel örökre.

Szíven döfve

Mégis kinek akarok hazudni? Kit akarok átverni? Magamat nem tudom, itt meg nincs olyan akit érdemes lenne. Legalább a saját tanácsaimat megfogadhatnám néha napján, ha már másokét nem szoktam. Azt hittem valami véletlen folytán ő más lesz mint,  a többi. De nem. Az összes ugyanolyan. Már épp, hogy kezdtem volna bízni benne. Persze nem úgy bízni, mint ahogy más emberek szoktak. De hozzám képest már ez is nagyon jó volt. Elhittem, hogy amit mond az igaz. Hogy amikor azt mondja nekem hogy hiányzol, azt komolyan is gondolja. De ez a szó olyan volt a szájából mint egy tőr, mely egészen a szívemig hatolt és sebet vágott rajta. Igaz, egészen picit, de már szivárog belőle a vér, és csak egy újabb döfés kell, hogy még jobban kitáguljon és akkor majd megint nem akar begyógyulni...

Ez vagyok én...

Alig két hét alatt sikerült eljutnom arra a pontra, hogy mindenen elbőgöm magam... aki képes ezt utánam csinálni az jelentkezzen... Lehet, hogy én nem úgy működök mint mások...? Bár kétlem, hogy én különleges lennék, de akkor hogy lehet az, hogy más képes külön élni a családjától, én meg nem? Na ez a sok jó kérdés azt hiszem megválaszolatlan marad...

Lesz ez még így se

Pocsékul vagyok. És? Senkit nem érdekel. Lesz ez még sokkal rosszabb is... majd meglátod... Szeretem a csendet hallgatni, és a gondolataimba merülni. De a magányt nem szeretem. Utálom azt az érzést, amikor szükségem lenne valakire aki meghallgat, akinek kiönthetem a szívem, akihez odabújhatok és kisírhatom neki a szemem, de nincsen senki akivel ezt megtehetem. Semmi bajom a magányos sírdogálással ha ritkán történik. De én ezt csinálom már egy hete. És tudom hogy ennek még nincs vége. Szeretnék a boldogságról írni, nem mindig csak elégedetlen lenni és az élet megpróbáltatásairól nyafogni. De tényleg nem történik velem semmi ami örömet okozna...hosszútávon. Egy-egy pillanatra én is megkapom az élet apró örömeit, de ezek a pillanatok hamar elmúlnak és újra rám telepszik a szomorúság és mostanában főleg a magány. Én szeretem a családom és a barátaim. Nem miattuk jöttem el. És nem is azért mert el akartam jönni. Hanem azért mert nem lett volna értelme maradni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. De most már...bárcsak maradtam volna...

"Egy szörnyű álom volt, 

 Álom, mely rólam szólt. 

 Mint árnyék bolyongtam,

 Holt szívem markoltam.

 Holt szív volt csak, tudom,

 Mégis fájt az nagyon.

 Fájt, mert vére elhullt,

 Fájt, hogy éltem elmúlt .

 Fájdalommal küzdve,

 Haladtam előre,

 Félelmei között, 

 Mint árva üldözött. 

 Szürke felhők alatt, 

 Hol nem süthet a nap,

 Elértem végcélomhoz,

 Egy durva írhalomhoz.

 Nem jelölte márvány,

 De mellette állván,

 Biztos voltam benne:

 Ez testem nyughelye.

 Sírtam volna könnyen,

 Ha lett volna könnyem,

 De inkább csak álltam,

 Nem híve mit láttam.

 Elkorhadt, bütykös fák,

 Megannyi karmos ág,

 Körben száraz virág;

 Sír körül holt világ.

 Így értem hát véget,

 Elfeledtek végleg.

 Csak lelkem száll tova,

 De hova, oh, hova? "

Álmok

Szeretek álmodni. Álmomban mindig a szívem legfőbb kívánságai történnek meg. Persze ez nem mindig jó... ma reggel könnyek közt keltem az álmom miatt. Az ébredés a legnehezebb. Amikor kiszakadok abból a világból, ahol lenni akarok. Az álmok mindig a legjobb résznél érnek véget...és ilyenkor mindig azt gondolom: kapd be álom!

Vers próbálkozás...

Álmos, szörnyű reggelek
Mikor majdnem az égbe megyek
De valami visszahúz,
Ne add fel, az idő az úr.
Leszek még boldog,
Könnyű szívű,
De most nincs itt senki,
Ki hozzám hű,
Ezért szívem összeszorul
És könnyem majd kicsordul.

Kell a fájdalom...

Ez a hely az én purgatóriumom. Ide kerültem, letöltöm itt a rám kiszabott időt, de nem élek. Olyanná váltam mint egy marionett bábú, amit csak kötélen rángatnak, azt teszi amit mások akarnak , de nincsenek érzései. Pedig nekem valaha voltak. De mióta itt vagyok minden kiveszett belőlem. Már honvágyat sem érzek és a szívemben lüktető fájdalom is elmúlt. Pont ezt akartam. De most, hogy végre sikerült elérnem, azt kívánom bárcsak visszajönne a fájdalom és sose múlna el. Hiszen érzelmekkel érdemes élni. Nem akarok csupán egy lélektelen test lenni. Képzeletben a lelkem után  kiáltok, hogy jöjjön vissza, talán még nem jár túl messze és visszatalál hozzám...

Nem adom fel!

Pedig úgy feladnám! Átlátszó üvegpohárba töltött savanyú vörösbor... piros dunhill... mindkettőre úgy tekintek, mint valami orvosságra. Mintha ezektől könnyebb lenne... és az is. Néhány órára...egy éjszakára. A bortól érzett szabadság és mámor másnapra elmúlik, a cigi nyugtató hatása pedig elillan, mintha nem is lett volna... És aztán minden kezdődik előröl... Ez egy ördögi kör, melybe sikerült beleesnem...
"Ne mondd, hogy megint félsz,
Ne mondd, hogy semmi nem érsz,
Ne mondd , hogy feladod,
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod..."

Elrejtve...

Itt vagyok. Távol tőled és mindenkitől... És akármilyen hihetetlen, jól érzem magam. Persze tudom, hogy ez nem lesz mindig így, fogok én még könnyet hullatni, azokért akiket a szívembe zártam.És az utazás sem volt könnyű. Ha eszembe jutott, hogy éppen az ismeretlen felé tartok, ahol nincsenek szerető családtagok és önzetlen barátok, a szememre mindig pára ereszkedett... De végül megérkeztem. Az álom hamar elnyomott, és a képzeletem világában messze utaztam délkelet felé... A az ébredés után egy pillanatig még azt hittem hogy az volt a valóság amit álmodtam. De az ablakon beszűrődő fényt látva, egyből feltűnt, hogy nem úgy süt a nap mint az én meseszép álmomban, ahol újra veled voltam...csak mi ketten, másfél évvel ezelőtt... De tudom, hogy azok az idők már sosem fognak visszajönni, mert ami volt az már elmúlt. Kijöttem hogy  új életet kezdjek és ezt is fogom tenni. Biztosan fogok még rád gondolni. De ezt nem tudom másképp tenni. Az irántad érzett szerelem formált olyanná amilyen vagyok. Nagyon fontos szerepet játszottál az életemben, ezért sosem foglak elfelejteni teljesen, csak megpróbállak a szívem egy rejtett zugába zárni, ahonnan soha többé nem engedlek ki.

Nem kellek neked...

Korán keltem. Nem bírok aludni, ahhoz túl ideges vagyok. Felkeltem és vártam, hogy betöltsön az internetszolgáltatás. Látom hogy rajtam kívül nem sokan vannak fönt...és ekkor a neved mellett  felvillan a kis zöld pötty. Hátha rám írsz, ezzel is jelezve, még fontos  vagyok neked, hogy azért még valamit számítok az életedben, hogy nem fogok nyomtalanul eltűnni, valaha szerettél... De hiába vártam. Tényleg csak ennyit értem neked? Még az sem érdekel, hogy elmegyek? Messze...sokáig. Most már kezd rajtam egyre jobban elhatalmasodni a szomorúság.  A könnyeim is elkezdtek szivárogni. De nem engedem, hogy akár egy csepp is kifolyjon. NEM! Soha több nem sírok miattad!  De már késő, nincs mit tenni. Ne tudok parancsolni magamnak, ha arra gondolok, hogy nem fogok hiányozni neked. Önző vagyok. Azt akarom, hogy te is sírj miattam. Te se bírj éjszakánként elaludni és álmatlanul forgolódj az ágyadba... Tudom, ez nem szép tőlem. De tőled sem volt szép az, amit tettél velem...

Sehol...

Ma rájöttem, hogy nemcsak az emberektől kell elbúcsúznom. Hanem Magyarországtól is. Mégis csak ez az az ország ahol felnőttem. Szeretem ezt az országot. Tele van kedves emberekkel, szép helyekkel. Na és a magyar nyelv! mostantól nekem is azt a nyelvet kell beszélnem amit a világon szinte mindenki tud. Amit bárki meg tud tanulni. Furcsa érzés fog el mikor erre gondolok. Úgy érzem elárultam a hazám akkor, mikor igent mondtam. Hiányozni fog itt minden. A meleg nyári esték, a tücsök ciripelés, mikor kiülünk hullócsillagokat nézni, a zord telek, amikor megbénul a közlekedés és a házunktól alig tudok eljutni a buszmegállóig...amikor együtt korcsolyázunk... Ott nem lesznek zord telek. Nem fogok korcsolyázni. És te sem leszel velem...
Magyarország! Ígérem visszajövök.

"Sehol annyi virág,
és sehol annyi bánat!
Szeresd jobban Uram
az én szegény hazámat!"
                           Wass Albert

Önkínzás

Sosem tudok mást szeretni. Mindig azt hiszem, hogy ő más lesz mint a többi, de mindig tévedek. Most is ez történt... Vártam, hogy újra beszéljünk, hogy ezzel is megerősíts abban, hogy te nem olyan vagy, te nem töröd újra szilánkokra a szívem. De tévedtem... Mégis mit vártam? Te másé vagy. Ezt nem lett volna szabad elfelejtenem...de neked sem! Neked sem jelentettem semmit. Akinek valaha is fontos voltam azt elüldöztem magam mellől. De Őt nem tudtam szeretni... Ez lenne az én sorsom? Olyannal lenni, akivel a találkozások előtt nem röpködnek a hasamban  pillangók? Aki mellett ha felébredek csak az ürességet érzem és semmi mást? Szeretni akarok. Azt akarom, hogy valakinek a mindent jelentsem. Nem akarom többé álomba sírni magam senki miatt, nem akarom, hogy a párnahuzattal keljen felitatnom a könnyeimet, ne kelljen még egyszer csalódnom senkiben... Csak ennyit akarok.

"Nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod."

Paulo Coelho

Kezdet

Itt hagylak. El megyek tőled. Lehet, hogy soha többé nem foglak látni. Hetek óta ez jár a fejemben. Másfél éve nem tudlak elfelejteni. Már ritkán sírok miattad, de azért sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon most mit csinálhatsz. Lehet, már mással birkózol úgy mint egy kisgyerek, lehet már mást ölelsz. Egy biztos. Rám már nem gondolsz... Igaz, már velem is van, hogy elfelejtelek egy kis időre. Olyankor néha még azt is érzem, hogy egyszer képes leszek mást szeretni. De ez az érzés hamar elmúlik is újra veled akarok lenni. Nem csak téged hagylak itt, hanem mindenki mást is. Egy hét múlva utazok. Addig megpróbálok elbúcsúzni mindenkitől. Nehéz lesz itt hagyni azt a helyet ahol felnőttem, de mint oly sokszor hallani: bátraké a szerencse. Talán most majd elfelejtelek vagy legalább enyhül a fájdalom. Nem tudom mi lesz, de kíváncsian várom.