Úgy élvezted lustán az őszi napsugarat.
Karommal óvatosan átöleltelek,
Te meg gyengéden megfogtad a kezemet.
Ujjaidat lassan csúsztattad a combomon,
Figyeltél minden rezzenést az arcomon.
Örülnöm kéne, de most sem tudok,
Félek, hogy elhagysz és én összeroppanok.
Szeretnék bízni benned,
De túl sok volt már a fájdalom,
Mindenki ki megölelt, végül csak átbaszott.
De tudom, nincs vissza út,
Még magamnak sem vallom be,
Amit te már régóta tudsz.
Mikor először megláttalak
Valami megmozdult bennem,
A mellkasomnál, mélyen a szívemben.
És azóta csak egyre jobban dübörög,
Ölelésedre vágyom, mint egy árva üldözött .
Mint egy kisgyermek, kit elhagyott az anyja
És csak arra vár, hogy valaki befogadja.
Próbáltam pajzsot verni a szívemre,
De te vagy az aki ezt észrevétlenül leszedte.
Most ott van az élő, lüktető szív
És nincs mi megvédje.
Foglalkoznod kell vele,
Különben a bánat emészti fel örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése