Exam done

Bár szüleim minden igyekezete ellenére sem lettem vallásos, attól függetlenül úgy gondolom, hogy ma valami isteni beavatkozás hatására mentem át a kresz vizsgán... Pont tíz hibapontom lett, ha még egyet hibázok, akkor ugrott az egész.
Amúgy rettentően izgultam előtte, már tegnap óta görcsben volt a hasam, ami tőlem azért elég szokatlan. Egy kicsit idegeskedős vagyok, de dolgozatok és vizsgák előtt általában halál nyugodt. De most nem. Gondolom azért, mert tudtam, hogy nem tettem meg mindent a siker érdekébe és nem érdemlem meg, hogy átmenjek. Még szerencse, hogy az égiek nem így gondolták :)
Szóvaaal... köszönöm köszönöm köszönöm :)))

Vizsga

Szerelmes vagyok.
De nevezhetjük érzelmi vonzódásnak... nem tudom, erre mi a helyes szó. Nem fog sok ideig tartani. De arra éppen elég, hogy ne tudjak gondolkodni és főleg tanulni.Ami annyira nem jó kombináció, ha figyelembe vesszük az előttem álló vizsga mennyiséget. Kezdve például ma, a kresz vizsgámmal. Ami persze azért annyira nem fontos, de tökre nem szeretnék kifizetni most 5000 forintot a pótvizsgára, meg le is akarom ezt tudni, mert jövőhéten már nekem is elkezdődik a vizsgaidőszak :/
Szóval ma megyek vizsgázni... megbukni... bár azért reménykedem, hogy átegyek...
Emlékeztetnem kell magam, hogy ha ott ülök abban a bizonyos székben, cak koncentrálnom kell, nem hagyhatom, hogy bármi (bárki) elterelj a gondolataimat.

Ma duplán is boldog vagyok; mert ma találkoztunk és beszélgethettünk (a sors iróniájának köszönhetően kétszer is), és mert többször már nem látlak...
Tisztában vagyok vele, hogy még néhány ilyen találkozás és én feltétel nélkül beléd szeretek. Talán te nem is így gondolsz rám (biztos). Neked csak egy lány vagyok a tanfolyamról, akivel történetesen ugyan ott szálltok fel a vonatra. Akárhogy is, nekem te több vagy egy ismerősnél és de még nem tudnék kezelni semmiféle erősebb érzelmet.

Múltunk nincs, jövőnk nem is lesz

Úgy érzem elvesztem. Nem tudok semmi másra gondolni, csak rád. Képtelen vagyok koncentrálni a dolgomra, mert te mindig belopódzol a képzeletembe. A mai zárthelyi esszéíráson a 75 percből, amit az esszémre kellett volna fordítanom, kb ötven perc azzal telt el, hogy próbáltam a gondolataimat  tőled, az előttem fekvő, csaknem üresen árválkodó papírlapra visszaterelni. Sikertelenül. Tudom, hogy ez nem helyes, és nem is értem miért érzek így.
Mégis mennyi időt beszélgettünk eddig összesen? Fél órát? Negyven percet? Egyáltalán nem ismerlek... bár annyit már tudok rólad, hogy legalább 10 évvel idősebb vagy nálam... úgy néz ki, sosem tanulok a saját hibáimból, mindig az elérhetetlenhez vonzódom. Mert igen, bár félve vallottam be magamnak, de vonzódom hozzád. Hiába minden próbálkozás az emberi kapcsolatok ellen, tettethet magam érzelemmentesnek, de nem vagyok az.
Gyakorlott vagyok a témában. Tudom mit kell tennem. És mivel már csak egyszer fogunk találkozni, ezért nem is les nehéz kivitelezni. De tudod, azért ott van bennem a gondolat, hogy mi lenne ha másképp lenne. Ha egyszer lehetne Mi. Nem tudom képes lennék e odáig eljutni. Lehet, megint megijednék és elmenekülnék.
Rövid idő alatt, nagy hatással voltál rám. Pedig egyáltalán nem olyan vagy, akivel egy szülők szívesen látnák a gyereküket. főleg az enyémek. Talán éppen ez vonzz benned annyira. Vagy az, hogy emlékeztetsz valakire, aki már nincs velem, de nagyon hiányzik.
Akárhogy is, hétfőn látlak utoljára és én majd minél előbb megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk. Tudom, hogy még van visszaút, hiszen ez nem több puszta vonzódásnál.
Milyen jó lenne, ha meg tudnánk szabadulni az érzéseinktől, az érző képességünktől. Csak bedobhatnánk egy kukába és nem lennének többet. Végre nyugodtan tudnék koncentrálni... bármi másra.
Nem akarom ezt érezni, mert megrémít...
Hátat fordítani és továbblépni. Ezt kell tennem.

Őrült, dilis, különc...

Egész délután itt ücsörögtem. Figyeltem ahogy a délutáni nap szép lassan ereszkedik lefelé, egészen addig amíg el nem tűnik valahol a hegyek mögött. De azóta már órák teltek el.
Próbáltam aludni, de még a vékony pokróc alatt is úgy éreztem mintha lángolna a testem. Lehet, hogy a láz, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Hogy lehűtsem forró tagjaim, kiültem az erkélyre, ahova csak halványan szűrődik fel a tizes út fénye, de az ütemesen elhaladó autók hangja annál inkább felhallatszik. De már ez a zaj is kezd ritkulni. Ilyenkor a csend lecsap a környékre, és semmi mást nem lehet hallani az erdőből ideszűrődő, nyári estékre emlékeztető ciripelésen kívül.
A hatalmas csendben valami mást is ide sodor a lengedező szél, ez pedig a magány, az egyedüllét, a különcség fuvallata.

Bár ezt egy ideig próbáltam tagadni, akartam változtatni rajta, de mára már elfogadtam, beletörődtem. Valahogy sosem illettem sehová. Volt egész sok barátom, de ne éreztem a helyem sehol. Volt aki azt mondta fura vagyok; magamnak való; talán néha még a 'csodabogár' jelzőt is megkaptam. És utáltam, hogy így gondolnak rám az emberek. Nem akartam, hogy így lássanak. Mert én egyáltalán nem ilyennek képzeltem magam. Vagy talán nem is voltam az? Csak éppen nem olyan voltam (vagyok) mint a többiek körülöttem...? De mégis mi más lehet fontosabb egy tinédzsernek, mint hogy teljesen elfogadják a barátai, a korosztálya és ne titulálják 'másnak' csak azért mert nem mindent pont úgy lát mint a többség. Biztos van olyan társaság ahol én lettem volna a 'normális' és ők a 'különcök'. Egyáltalán ki normális és ki nem? Ki döntheti ezt el? Mikor mondhatjuk ki azt biztosan, hogy márpedig ez az ember őrült...?
Paulo Coelho 'Veronika meg akar halni' című könyvében van egy kis történet, ami remekül szemlélteti ezt a dolgot... szerintem. Nem emlékszem már rá pontosan, mert már elég rég olvastam, de valahogy így hangzik:
Volt egy város, aminek a közepén állt egy kút. A városabn mindenki ennek a kútnak a vizét itta. A víz egyszer azonban megfertőződött és aki ivott belőle az megőrölt. Így pár napon belül az egész város megőrült, kivéve a királyi párt, mert ők nem fogyasztották a kút vizét. A királyné ekkor kétségbeesetten kérdezte a királyt, hogy most mi tévők legyenek, aki erre nyugodtan válaszolt:
Igyunk mi is a vízből és akkor ugyan úgy fogjuk látni a világot mint ők.

Nem tudom, sikerült e megfelelően visszaadnom a történetet, de azt hiszem a lényeg lejön belőle.
Nekem ez fiatalabb koromban sokat segített abban, hogy megértsem, minden csak nézőpontkérdése és nem kell egész életünkben abban a skatulyában maradnunk, amit egy középiskolai baráti társaság ránk húzott. Nehezen sikerült elfogadnom magam de mára már ezt mondom, hogy semmit sem változtatnék, én így vagyok önmagam. Végül pedig az élet is engem igazolt, mert azóta már sok helyen járta, mindenféle emberrel találkoztam és a gimi óta sosem kezeltek 'fura emberként', hiszen egy felnőtt már tudja, hogy nem lehet egymást csoportokra felosztani, mindenki egyszeri és a maga módján bolond is egy kicsit.

Néhány gondolkodtató idézet a már fentebb említett könyvből:

"Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák."

" Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk."

"Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak."

"Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni."

"Mit is jelent az, hogy bolond? (...) Az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a "normális" emberek."

Úgy érzem most tényleg túlvállaltam magam egy kicsit. Az utóbbi időben van hogy naponta többször megteszem az egyetem és az otthonom közti utat, ami oda-vissza jó esetben is 4 óra... Az egyetem mellet már nem csak oroszra járok, hanem elkezdtem a jogsit is, most éppen a kreszt taposom. Rengeteget kell utaznom és ez mellet meg még persze ott van a tanulás is. Minden egyes percem be van táblázva. De nem panaszkodom. Ami azt illeti örülök neki, tettszik ez az élet.

Legfőképp azért, mert nem érek rá gondolkodni a problémáimon, még arra sincs időm, hogy egyedül érezzem magam.Reggel ötkor kelek, rekord sebességgel kapkodom fel magamra a ruháimat és már futok is a buszra aztán a vonatra, utána megint buszra. Az eddigi totális kávé ellenességem ellenére, reggel tíz előtt általában már két csésze gőzölgő italon túl vagyok, az órák, pedig egyetlen végtelenül hosszú pillanattá folynak egybe. A koffeinnek köszönhetően, nyitva tudom tartani a szememet és valamennyire még az elmémet is, de társalgás szempontjából teljesen használhatatlan vagyok. Ha túl vagyok az egyetemi órákon, egyből rohanok a buszhoz aztán vonat, utána kresz majd megint vonat végül pedig busz. Haza érve még tanulok egészen addig amíg el nem alszok a könyv felett és aztán másnap kezdem elölről. Eközben egyetlen árva percre sem tudok  valótlan álmodozásokat kezdeni a fejemben egy olyan életről amiben igazán boldog vagyok. És ez jó.

Azért félre ne értsd, most is boldog vagyok... a magam módján... De folyamatosan csak hajtom magam olyan célokért, amik számomra nem is igazán fontosak. Egyszerűen csak azért csinálom, hogy ne legyen annyira unalmas az élet és persze, hogy a saját gondolataim ne kergessenek az őrületbe. 

Szóval jelenleg ez van velem. Nem mondom, hogy elégedett vagyok, de azt sem, hogy nem. Legalább már képes vagyok harcolni valamiért, nem csak sajnálom magam egész nap, folyamatos tettvágyat érzek, ami szerintem a gyógyulás első jele.

Tehát hétköznap lefoglalom magam, elvagyok jól, energikusnak érzem magam és egy teljesen kiegyensúlyozott ember látszatát tudom kelteni. De ott vannak a hétvégék... Ezzel a két nappal még mindig nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor teljesen elhagyom magam, egész délelőtt csak egyik ágyból a másikba fekszem és azon gondolkodom, hogy milyen szar is az élet. Rossz hangulatom van, és hirtelen mindent teljesen reménytelennek látok. Úgy érzem, hogy teljesen eltávolodtam mindentől, ami egykor lenni akartam, hogy az emberi kapcsolataim romokban hevernék és hogy már végleg el is romlott bennem az a funkció, amivel kapcsolatot tudnék létesíteni valamilyen emberi élőlénnyel. 

A tüköreb nézve nem látom magam csúnyának, hanem inkább életuntnak, reménytelennek egy lélek nélkül vegetáló zombinak... Számomra is nyilvánvaló. hogy ez egy pasinak sem jön be...