Már az előzőekben írtam, hogy lezárult az, amiért létre hoztam a blogot. Azonban, elkezdtem egy újat, ami az itthoni életemről szól. Ha van kedved, nézz be, mindenkit várok szeretettel!
http://stellamosoly.blogspot.hu/

Vége?

Ezt a blogot eredetileg azért hoztam létre, hogy az angliai életemet írjam le. Ennek most vége. Három óra múlva indulok haza. Az életemnek egy jelentős szakasza lezárult. Nyolc hónapot töltöttem itt, de ez idő alatt nagyon sokat változtam, ami véleményem szerint a blogban is igen jól nyomon követhető. Nem mondom, hogy megkomolyodtam, mert én sosem fogok. De valahogy mégis felnőtt lettem. Megtanultam elszakadni azoktól akiket szeretek. Mikor kijöttem a családomat és a barátaimat kellett otthagynom. Rájöttem, hogy nélkülük is tudok élni. Most Pacsirtát hagyom itt örökre. Szomorú vagyok, de érzem, hogy őt is el tudom engedni. És végül Nélküled is megtanultam élni. Nem ment könnyen, nem volt akadály mentes, de így a végére sikerült, és az az érzésem, jó munkát végeztem. Sok kellemetlen tapasztalatot viszek magammal haza innen, amik megmutatták nekem a világ igazi arcát. Úgy érzem ezt a blogot nem kéne tovább folytatnom. Többnyire nem konkrétan az itteni élményeimről írtam, de azok is teljes mértékben benne voltak. Sőt, magamat adtam bele, az érzéseimet. Ez a blog már bevégezte a feladatát.

Bye, bye England!

Nehéz elhinni, de ez is eljött. Itt ülök a játékszobában (a másikat befoglalta az új lány) és várom a taxit. Már csak 3 óra és 15 perc... Életem első repülése lesz, ráadásul egyedül kell megtennem... Már most érzem, hogy ezt nem nekem találták ki. Egyszerűen túl sok mindenre kell figyelni. Már reggel óta azon idegeskedem, hogy vajon meg e fogom találni a buszom amivel megyek a reptérre... a reptéren meg e találom a check int... minden rendben lesz a bőröndjeimmel... ja, és egyáltalán, hogy fogok én odáig eljutni két 30 kilós bőrönddel...???!!! Na, ha már meg van a check in, és valami csoda folytán még a bőröndjeim is rendben lesznek, akkor képes leszek e felszállni a repülőre... Még ha külön kéne ezek közül megcsinálnom egy, maximum két dolgot, akkor azt mondom, hogy oké, nem lesz baj, de ez így túl sok, magamat ismerve tutira lesz valami gikszer. Bárcsak ne lenne!!!Otthon akarok lenni minél hamarabb. Nem akarom, hogy akkor történjen valami amikor már majdnem a célban vagyok. Annyira vár mindenki haza. Nem akarok csalódást okozni.
És néhány inspiráló kép...

Három nap!!!

Már rég írtam, tudom. De most eléggé besűrűsödtek a dolgok így a haza menetelem (!!!) tájékán.

Na, akkor kezdjük ott, hogy Pacsirta elment :((( Szóval mióta vissza jött, minden nap találkoztunk, így a házimunka, a gyerekek ,a tanulás és Pacsirta mellett nem nagyon maradt időm semmire... sokszor még a tanulásra sem, úgyhogy most enyhén szólva nem vagyok formában, ami nem túl jó ahhoz képest, hogy alig egy hét múlva érettségi... De egyáltalán nem bánom, hogy tanulás helyett Pacsirtával töltöttem minden szabadidőmet. Az az egy-két hét plusz tanulás maximum csak néhány százalék javulást eredményezett volna, viszont ha én most elmegyek akkor Pacsirtát soha többé nem fog látni.
Amúgy ez is nagyon érdekes, hogy én itt most mennyire közel érzem magam Pacsirtához és az otthoni barátaimtól meg már annyira távol kerültem. Mikor írtak nekem hogy mikor megyek végre haza és majd találkoznunk kell, meg hasonlók... több hétig nem is válaszoltam nekik. Még olyanoknak sem akikért tényleg bármikor bármit megtettem volna, akik olyanok voltak számomra mint a testvéreim. Kellet legalább két hét ahhoz is, hogy legalább a legjobb barátnőmnek vissza tudjak írni, miután szegényke  már hagyott nekem egy rakás üzenetet. Utána elgondolkodtam azon, ez vajon miért van... Úgy érzem, nagyon megváltoztam. Itt tényleg nem befolyásol senki és olyanná formálódtam amilyen én igazából vagyok. Nem akarom, hogy ezt meglássák, nem hiszem, hogy tettszene nekik. Elismerem, sok hibát követtem el, amiknek már elítélek; nem is akarok soha többé beszállni semmilyen őrültségbe, szeretnék szakítani a régi életemmel. De úgy érzem, ez akkor nem lehetséges, ha a régi baráti-kör áll mögöttem. Bár őszintén bevallom, jól esik, hogy így törődnek velem.
Azért is szerettem pacsirtával lenni, mert ő nem változtatott át valaki mássá.Itt is tettem olyat amit ma már inkább visszafordítanék, de ez nem Pacsirta hibája volt, hanem az enyém.
Mikor ide jöttem, nagyon féltem attól, hogy meg fogok valakit szeretni, akit aztán majd el kell hagynom. Épp ezért nagyon óvatos voltam minden férfival. Csak a szórakozást kerestem mindenhol. Mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, gyorsan kiugrottam a 'kapcsolatból'. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal egy nő fog rám veszélyt jelenteni (ne értsd félre!!!! :)))
Legutolsó nap mikor sétáltunk haza fele, nagyban beszélgettünk mint mindig. Aztán elértünk ahhoz a kanyarhoz ahol ketté válnak az útjaink. Csak gyorsan befejeztem a mondatot és épp oda akartam lökni egy byet és integetni mint mindig, amikor is Pacsirta megszólalt: 'Jaaaajjjjjjj... hát téged most látlak utoljára'-azzal jó szorosan magához ölelt (én is őt). De volt valami abban az ölelésben. Szavak nélkül is tudtam, hogy ez ugyan olyan nehéz neki is mint nekem. Még adtunk egy-egy puszit egymásnak, és megbeszéltük, hogy majd 'tartjuk a kapcsolatot', azzal haza ballagtam. Ugyan nem telik el nap anélkül, hogy ne beszélnénk (többször is), de tudom, ez nem fog sokáig tartani.

A másik dolog ami viszont most foglal le nagyon, hogy végre megérkezett az utódom. Neki még nem tudok nevet adni, mert nem igazán ismerem... még csak egy napot töltöttünk együtt (mivel h csütörtök éjszaka érkezett) és otthon meg csak egyszer-kétszer dumáltunk. Őt az egyik legjobb barátnőm találta, akivel nagyon jóban voltak egy ideig, de most már nem igazán tartják a kapcsolatot... barátnőm sok cselekedetével ne ért egyet. Szóval, sajnos vannak előítéleteim az új csajjal kapcsolatban. De próbálom ezeket félre tenni  és mindent úgy megmutatni és elmondani neki, ahogy arra szüksége van. Hát... nem könnyű...

The final countdown

A napok nagyon gyorsan telnek mióta Pacsirta visszajött. De ez nem csak az ő visszatérésének köszönhető. Rengeteg munkám van mostanában, nagyon sokat kell vigyáznom a gyerekekre, amikor van egy kis szabadidőm, akkor egyből találkozok Pacsirtával, este meg tanulok (öhhh...vagyis éjszaka). Ennek következtében nem csak úgy érzem magam mint egy zombi, hanem úgy is nézek ki...
A sok tanulás ellenére az angol teljesítményem...khmmm...változó... Írtam már 80%ot is (nem sokszor) meg 50et is (ezt többször...). Egyik elkeseredett pillanatomban (egy 50%os érettségi után), már azt is alaposan átgondoltam, hogyha nem jutok be normális egyetemre, akkor még egy évre vissza jövök. Na persze nem családnál lakni!!! Csak úgy magamban dolgozgatni. Itt legalább munkát kapnék... Sőt, teljesen bele is éltem magam. De ahogy tovább jutottam búskomorságomon, úgy döntöttem, meglátom mi sül ki az érettségimből és majd utána gondolkodok. e azért ezt a tervet is eltettem szépen egy opciónak. :)

Visszatérve arra, hogy milyen gyorsan is telnek a napok... 10 NAP MÚLVA MEGYEK HAZA!!!
El sem hiszem! Azért van ami beárnyékolja boldogságomat (az előttem álló, igen csak kétes kimenetelű érettségin kívül...), Pacsirta kedden utazik megint haza. Szóval még addig van időnk.
Nagyon fura érzés valakit úgy itt hagyni, hogy tudom, soha többé nem fogunk találkozni. De erről nem beszélünk. Ő sem hozza fel soha és én sem. Persze, eljöhetne meglátogatni, de nem kérem erre. Nem egy országban lakunk. Ha el tud szabadulni innen, akkor inkább oda megy, ahol a barátai, családja van- haza. Ezt megértem, ezért nincs is mit beszélnünk erről.
'Érdekes módon' a családot nem bánom, hogy itt kell hagynom. Biztos vagyok benne, hogy egy percig sem fognak hiányozni. Lehet, ez így bunkóság, de ez az igazság.

Pfúúú... most jutott eszembe, hogy nekem holnap lesz a harmadik vizsgám... :( Bár oly mindegy, hogy megbukok vagy átmegyek,-de azért most nem tenne jót az önbizalmamnak ha meghúznának... úgyhogy kéne tanulnom. De véglis ráérek holnap a buszon is. Úgyis lesz fél órám...
Amúgy meg, iszonyat fáradt vagyok. Már meséltem az érettségi pánikomról. Hát még mindig nem nagyon alszok. Éjszaka megint sikerül 3 órát aludnom, ami alapjáraton nem zavarna, de azt a 3 órát is végig fulladtam amit sikerül valami alváshoz hasonló tevékenységgel eltöltenem, szóval nem mondanám, hogy sokat ért. Szóval ma vacsi után megmosom a hajam, aztán be is vágom a szunyát (remélhetőleg...).

Meglepetés

A szétszórtságom már beteges... Pacsirta most hívott hogy menjünk ki valamerre... Hát eléggé meglepődtem, mivel szent meggyőződésem volt, hogy ő még otthon van... de nem. Ma jött vissza. De ez most tök jól feldobta a hangulatomat! Azt hittem hogy még két napot nélküle kell végig szenvednem :( De nem!!! :)))

És most a nagy örömöm tiszteletére jöjjön is két jó zene (az új kedvenceim:)))

Na, eljött a Húsvét is. Bár nekem egyáltalán nincs húsvét hangulatom... :(
Nem tudom, hogy említettem e már, de a család ahol lakom, Indiai, tehát, a hindu vallást erősítik, így az olyan ünnepek, mint pl. a Húsvét, hidegen hagyják őket. Olyannyira, hogy ma jönnek vendége, akik itt is alszanak (hurráááá...), úgyhogy nem elég, hogy nincs húsvétom, de még misére sem mehetek el, mert ma is dolgoznom kell (Habár a hétvége szabad elvileg... a szerződés szerint legalábbis...). Holnap meg a nagyobb gyereknek lesz születésnapi  bulija, így egész nap ott fogok csicskulni.
Az egyetlen ami vigasztal, hogy 15!!!! nap múlva megyek haza :D
Amúgy az idő is az én hangulatomat igazolja. Ugyan már 9 óra van, de kinézek az ablakon, és kb olyan mintha este 8 lenne. Az ég teljesen szürke... hohooo... és most nézem, hogy már az eső is elkezdett szakadni. (Bár  ha bele gondolunk, nem meglepő tekintve, hogy Anglia...)
Szóval úgy néz ki, hogy idén ez az ünnep is kimarad... :( Na, mindegy, legalább már a névnapomkor otthon leszek, ha már a szülinapomat itt kellett ünnepelnem. Kedden meg végre jön vissza Pacsirta :)

Amúgy én igazából nem vagyok túl vallásos. Bár nem is értem, hogy mért. Anya nagyon-nagyon hívő, keresztanyukám hittantanár, így evidens volt, hogy már kiskorom ót hordtak templomba, mindenféle egyházi programra, máriás-lány voltam (ami kb abból állt, hogy a miséken egyenruhában kellett tartanunk a Máriát, de mivel én akkor még kicsi voltam, ezért mindig szalagot fogtam...). És  már óvódás koromban elkezdtem hittantáborokba járni keresztanyámmal. Mivel bátyám is katolikus suliba járt, ezért nekem is kerestek egyet, ahova természetesen fel is vettek, és az ötödik osztályt ott is kezdte el. Akkor már elkezdtem érezni, hogy az életemet nem egy felsőbb hatalom irányítja, hanem én, de ennek ellenére még olyan két évig jó kislány maradtam és hűségesen csináltam tovább amit belém neveltek. De aztán elkezdtek gyűlni a problémák az életeben, és kezdtem úgy gondolni, hogyha van Isten akkor vagy elfordult tőlem (és a családtó) vagy nem akar beavatkozni. Akárhogy is, nem hibáztathatok valami olyan hatalmat ami lehet, hogy nem is létezik, ezért csak magamra számíthatok, végül is ez a saját életem, úgy kell élnem ahogy nekem jó. Ezzel a gondolatmóddal már, lényegtelen volt a családi jó példa, a katolikus iskola, többé már nem követtem az amiit elém állítottak.
Bármilyen érdekes, de mióta itt vagyok, újra fontolgatom, hogy azért csak be kéne térni egy templomba. Ugyan eddig még csak egy baptista gyülekezetbe jutottam el...
Nem tudom megmagyarázni, hogy mért is van ez. Arra tippelek, hogy ezzel azért mégis csak visszafordulni a gyökereimhez és így közelebb érezhetném magam a régi életemhez.

Diary 2.

A család tegnap haza jött. Nekem meg tanulnom kellene... de nagyon... és sajnos képtelen vagyok rá. Megint sikerült belesüllyednem a  magányba és (főleg) az önsajnálatba. Ez ugyan néha megesik velem, de ez most igazán nem a legjobb időzítés... igazán várhatott volna még így kb. három hetet!
Az sem sokat segít, hogy már MOST rajtam van a vizsgadrukk. Ergo, állandóan ideges vagyok, alig tudok aludni és az sem ritka, hogy egy huzamban több mint 36 órát is fönt vagyok... Mindezeknek köszönhetően újra jelentkezett nálam a fulladás, mellkasnyomás, gyors szívdobogás, nehéz levegő vétel... Hurrááááá!!!! Már csak ez hiányzott...

Tengetem napjaim

Mostani bejegyzésem is a naplós rész fogja gyarapítani. Bár gondolkozok rajta, hogy Pacsirta visszatérte után is folytatom a napló írást. Végül is nem sokáig leszek már itt...
Hétvégén leutaztam Individiáékhoz. Igazából nekem a húga (Fortuna) osztálytársam volt... és a legjobb barátnőm, egészen két évvel ezelőttig, amikor jól bekavart a dolgainkba Vele... Többnyire Fortunának köszönhető, hogy úgy alakult a Kapcsolatunk, ahogy... Én megbocsájtottam volna Fortunának, de úgy érzem, hogy igazából ő nem tudott megbocsájtani magának nagyon sokáig. Azon a nyáron teljesen magamra hagyott, pedig mi voltunk azok, akik mindig összetartottak, sosem hagytuk el egymást. Egészen odáig, mindig ott volt és számíthattam rá, ha szüksége volt. Akkor nyáron felém sem nézett, és hagyott teljesen lesüllyedni olyan mélyre, ahol sosem gondoltam volna, hogy valaha is leszek... Akkor ő lett volna az egyetlen akivel legszívesebben beszéltem volna. A többi barátom nem értett volna  meg, de ő mindent tudott Róla és rólam, és habár nagy része volt a dolgok rosszra fordulásában, jó lett volna ha mellettem áll. De ő nem volt ott, mást meg nem akartam, hogy velem legyen. Így akkor volt először, hogy teljesen a saját utamat jártam. Akkor nem barátokat kerestem, hanem búfelejtőket. Minden este azzal voltam, akit éppen oda sodort az élet. Nem kérdeztem a nevüket. Szükségtelen lett volna, másnap már úgy is más karjaiban voltam.
Fortuna a nyár vége után sem volt velem. Kiutazott Amerikába. Újra minden nap találkoznom kellett Vele és ez mellett még azzal is meg kellett küzdenem amivé lettem...

Na, sikerült megint jól eltérnem a tárgytól...

Szóval hétvégén lementem hozzájuk. A családom vasárnap este utazott el 'nyaralni' és csak péntek éjszaka jönnek haza. Én ugyan már hétfőn visszajöttem, mivel hogy hétfő reggel ugye kezdődött a munka mindenkinek, s nem akartam ott zavarni. Ugyan próbáltak még marasztalni, de haza akartam már jönni. Egyrészt tényleg nem akartam ott lábatlankodni, másrészt pedig végre egyedül lehettem, ami nem utolsó számomra. Én nagyon szeretek egyedül lenni... nem tudom, hogy jó vagy nem... ez van. Ráadásul tanulnom is muszáj volt, mivel még mindig nem állok úgy ahogy kéne. Bár tegnap éjszaka már sikerült írnom egy 80%os érettségit, de ez sajnos még csak az első alkalom volt, és az utolsó is... eddig.
Amúgy ami az egyedüllétet illeti, lehet hogy már egy kicsit megártott... Elég sokat beszélek magamban... mondjuk mióta itt vagyok azért volt már rá példa...
ráadásul egy kicsit már várom, hogy ne gyorsfagyasztott pizzán és burriton kelljen élnem... Tekintve, hogy már négy napja azt eszem, mára már elkezdtem unni. Pedig eddig azt hittem, hogy egész életemben képes lennék pizzát enni. De ezek szerint nem. Bár elképzelhető, hogy jobb lenne valami nem vegetáriánus változat. És biztos, hogy a burritot is jobban szeretném hússal... Ha jól emlékszem azt még nem említettem, hogy a család vegetáriánus... Ugyan nekem is voltak ilyen próbálkozásaim, és egyszer ki is tartott hét hónapig, de annak már két éve, és azóta nagyon megszerettem a husit :D

Szóval a család holnap már jön haza, de addig még próbálok feltöltődni egy kicsit. De itt  most nagyon szép idő van, ezért állandóan kint vagyok, biciklizek, futok, sétálok, vásárolgatok...  szóval eléggé el vagyok fáradva, főleg, hogy az alvás megint nem megy valami jól sajnos. Úgy érzem már rajtam van az érettségi drukk... de talán azért egy kicsit korán jött... még pont három hét van!!!

 Íme az új kedvencem! :DDD

Pacsirta

Pacsirta péntek hajnalban haza utazott. Két hét múlva jön vissza és akkor kezdődik majd az utolsó 10 nap amit együtt töltünk... Ezért most megosztom veletek a történetünket.

A legtöbb barátság sztori úgy kezdődik, hogy az első pillanattól szimpatikusak voltunk egymásnak, megszerettük egymást... Hát, mi az első pillanattól fogva utáltuk egymást. A barátságunk hosszú és rögös út volt, egymásra utaltsággal kikövezve.

Az előttem lévő lány mutatott be minket egymásnak. Őt Invidiának neveztem el. Ez egy igen csak találó név rá... Nagyjából egy hete voltam itt, amikor Invidiával átmentünk Pacsirtához éjszakára, mivel hogy a családja elutazott, és nem akart egyedül maradni a házban... Ja, azt még nem említettem, hogy a host családjaink nagyon jó barátok, szóval nagyon sokat járkálnak át egymáshoz, és egymás au parjaiben is feltétlenül megbíznak, így én vagyok Pacsirtának az egyetlen aki bejelentés nélkül, bármikor mehet oda. És amúgy ő is nekem.
Idő közben kissé eltértem a tárgytól, úgyhogy kanyarodjunk is vissza!
Ott tartottam, hogy Individiával átmentünk hozzá. Nagyon nem volt szimpatikus. Ő kb fél évvel idősebb nálam, és amúgy egy hónappal előttem jött ki, ráadásul ő már rég óta készült erre, nála nem volt ez olyan váratlan mint nálam, mégis, folyamatosan az  otthoniakról beszélt. Én meg nagyjából bármiről szívesen beszélgettem volna, csak arról az életről nem, amit magam mögött hagytam...
Invidiának másnap korán el kellett mennie, mivel leendő állásának interjúján volt köteles megjelenni ( 'kissé' másnapos állapotban...), így Pacsirtával együtt maradtunk és úgy döntöttünk, hogy akkor menjünk el valamerre, mert a család csak este jön, nekem meg aztán egyáltalán nem hiányzott az enyém... tehát ezen felbuzdulva elmentünk a környék egyetlen 'látványosságába',az ikeába...
Hát Pacsirta nem szégyenlős, az biztos! Legalább is ami a beszédet illeti; (bár sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy énektudását sem szégyenlős 'csillogtatni'... olyan mint egy angyal kórus...megspékelve ajtónyikorgással és macskanyávogással...) Egész nap véget nem érő memoárját hallgattam a barátairól. Alig vártam, hogy végre 'haza' érjek és a csendet hallgatva feküdhessek az ágyamban... na meg persze a Hanna Montanas tapétát bámulva...

Nagyjából ez volt az első benyomásom róla. És ez nagyon sokáig nem is változott meg.  Önszántunkból nem is találkoztunk többször ezek után. Hetente egyszer-kétszer végig kellett szenvednünk egy két estét, amikor a családjaink együtt vacsoráztak, na meg a szombatokat, amikor is suliba jártunk és mivelhogy ugyan akkor, ugyan abban az épületben volt óránk (és nagyjából ugyan onnan jártunk be), ezért a reggeli buszutat is együtt tettük meg. Néha délután közös programot szerveztünk (mivel mást nem ismertünk), na meg a haza felé is együtt vezettek útjaink. Egészen addig amíg be nem került a képbe Don Juan. Pacsirtával nem igazán szerették egymást. Úgyhogy suli után Pacsirta többnyire megvárta velem amíg Don Juan beér a központba és ő utána szépen haza ment. Vele nagyjából egy hónapig találkozgattam. Mivel enyhén szólva szétszórt vagyok és amúgy sem veszek észre soha semmit a figyeletlenségemből adódóan, ezért kb ennyi ideig tartott amíg felfedeztem újdonsült udvarlóm igazi szándékait...maradjunk annyiban, hogy a monogámia egyáltalán nem volt az erőssége, úgyhogy finom, nőies viselkedéssel melegebb éghajlatra küldtem.
Innentől kezdett el javulni a kapcsolatom Pacsirtával. Akkoriban viszonylag szép idők voltak és mivel ln nehezen ücsörgök a fenekemen egész nap, ezért mindig hívtam ki sétálni, meg mászkálni ide-oda. Elején szinte sosem akart jönni. De miután felfedeztünk egy kávézót a közelben, ő hívogatott k engem szinte minden nap. Nagyon sokat beszélgettünk, így lehetőségünk  nyílt jobban megismerni egymást. Rájöttem, hogy sajnos már bennem is megvan az, amit a legjobban utáltam a felnőttekben tinédzserként... a felszín alapján ítéltem elsőre. Túlságosan megszoktam az állandó színlelést és megjátszást. Sértésnek vettem amiért mindenféle hátsó szándék és rosszindulat nélkül elmondta az igazat. Mert Pacsirta ilyen. Nem is tudom, hogy találkoztam e valaha nála igazabb emberrel.

Diary; Part 1.

Mivel Pacsirta (róla majd egy készülő részben fogok bővebben írni) elment, ezért most egy ideig naplónak fogom használni a blogom, mivel ő volt itt az egyetlen ember akivel bármikor megoszthattam bármit (és aki meg is értette a problémáim, és nem csak idióta tanácsokkal látott el)!

Szóval... most éppen angolozok (emelt érettségi :/...) És találtam egy szerintem nagyon vicces szót :) Jó, lehet, hogy ez most nagyon hülyén hangzik, és igazából nem vagyok ennyire elvont (ööö... vagyis nem voltam...).
Couch potato!!! Még életemben nem hallottam, úgyhogy ennek most kivételesen utána néztem. Jelentése:beteges TV néző, aki nem is tudja, nem is bánja, hogy mit néz, csak bámulja a képernyőt... Érdekes... sosem gondoltam volna, hogy erre van külön szó. Mondjuk megértem, hogy az angoloknak ki kellett találni egyet, mert itt nem egy ilyen ember van...

Amúgy, ma volt a második vizsgám a suliban. Úgyhogy reggel felkeltem szépen a szokásos időnél 'kicsit' később, mivel nem volt ki hívogasson, hogy készüljek már, induljak el, el fogom e érni a buszt... végül is csak sikerült beesnem az utolsó pillanatban, úgyhogy erről a vizsgáról most legalább nem késtem el. Rájötte mi a baj velem! Szerintem figyelem zavarom van! De komolyan! A vizsga másfél órás volt, de mondta a tanár, hogy ha befejeztük akkor léphetünk. Naná hogy én 40 perc alatt megírtam a vizsgát és aztán elhúztam a csíkot. Egyszerűen már nem tudtam ott tovább ülni, az utolsó feladatot meg úgy töltöttem ki, hogy csak átfutottam a szöveget, válaszoltam a kérdésekre, aztán meg rohantam beadni. A többiek meg csak a második feladatnál tartottak.
Most nem arról van szó, hogy esetleg nem fogok átmenni, mert tudom, hogy átfogok, viszont azt nem tudom hogy fogok tudni NÉGY(!!!) órán keresztül koncentrálni az érettségin egy sokkal nehezebb feladatsorra, amikor negyven percig sem vagyok képes egy helyre figyelni... mert azt ugye mondanom sem, kell, hogy nekem pont vizsga alatt kellett megterveznem a fél életem attól kezdve, hogy mit fogok csinálni délután, egészen odáig, hogy mennyire jó lesz végre egyetemre járni...
Egy szó mint száz, valamit ki kell találnom, hogy mi segítene a koncentrálásban... Nincs valakinek valami jó ötlete...?!

Végre kiszabadultam a fősuliról! Elmentem vásárolgatni, utána meg szépen haza zötykölődtem a busszal. Tegnap este volt egy kis zűröm a Nagysággal, és mivel túlságosan erőm teljében voltam miután haza érkeztem, ezért inkább kimentem futni egyet, fölös energiáim levezetésére, mielőtt olyat mondtam volna neki amit, megbánok.
De sajnos a futás sem jött be nagyon, mg mindig túl aktívnak éreztem magam, úgyhogy 'go for a walk', elmentem abba a kávézóba ahova pacsirtával szoktunk járni. Ez egy jó fél órás sétára van tőlünk, dombon fel és le folyamatosan... tipikus Anglia... haza felé, még járkáltam össze-vissza, végül bementem egy játszótérre újraélni gyerekkoromat... vagyis hintáztam egyet, közben meg !kétszer! is sikerült megdöntenem a rekordomat a játékban amivel szoktam a telefonomon játszani!!! Szóval most elég büszke vagyok magamra :D
Itthon Revenget néztem/nézek, meg műveltem valami tanuláshoz hasonlító dolgot is...:D

Küzdj az álmodért!

Viszonylag jó képességekkel vagyok megáldva. Általános iskola alsó tagozatban, minimális tanulással végig kitűnő voltam sőt, igazából az iskola egyik legjobb tanulója voltam! Mindenféle megerőltetés nélkül bekerültem a város legjobb gimnáziumába. Ez egy jóval erősebb iskola volt, mint az a kis falusi sulicska, ahol az első négy osztály kijártam, de itt még annál is kevesebb tanulással elég jó tanulmányi eredményt értem el. Ugyan itt már semmiből se tűntem ki úgy, mint az általános iskolában, de egyáltalán nem zavart. Az érettségim is viszonylag jó sikerül. Lett két 5ösöm, a többi 4es. Emeltet ugyan semmiből sem raktam, de őszintén szólva, én teljesen meg voltam elégedve magammal...
Ezekkel az eredményekkel be is jutottam abba a főiskolába amit első helyen megjelöltem.
Aztán váratlanul kitaláltam, hogy kijövök. És itt minden megváltozott.

Hirtelen fontossá vált számomra az, hogy egy igazán jó egyetemre kerüljek be, hogy egy jó, tiszteletteljes munkám legyen. Én itt egy családnál vagyok au pair, mindkét szülő orvos, két fiú, akik szintén orvosoknak készülnek. Minden nap érzem a lenézést a hangjukban. Tudom, én a szemükben csak egy használati tárgy vagyok, amire szükségük van a tökéletes kis életükhöz ( ezt nem csak beképzelem; már közölte is velem a kisebb fiúcska, nem egyszer!). És tudom, ez nagyon sok helyen így megy.

Mint az a fentiekből is leszűrhető, nem igazán küzdöttem soha semmiért ( legalábbis ami a tanulást illeti). De idén muszáj! Életemben először, olyan célt tűztem ki magam elé, amit csak nagyon-nagyon sok munkával van esélyem, hogy elérjem. Emelt angol érettségit kell csinálnom ahhoz, hogy bekerüljek az egyetemre. És úgy érzem, hogy nem fog sikerülni. Hogy ez számomra lehetetlen. Sokat tanulok, szenvedek... egy hónap múlva lesz a nagy megmérettetés és nem látom a végét a dolognak. Nagyon félek, hogy az új álmom darabjaira hullik.

Tulajdonképpen, az elmúlt pár hónap alatt, lehet észrevétlenül, de ez vált az elsődleges célommá.Soha többé nem akarom azt érezni, amit itt a nyolc hónap alatt.
Talán úgy tűnik, hogy tele vagyok gyűlölettel a család iránt és bánom, hogy nem kezdtem el a főiskolát, pedig nem. Egyáltalán nem haragszom a családra és nem is bántam meg semmit. Persze sokkal könnyebb lett volna a biztos felé menni az ismeretlen helyett. Ha most nem sikerül az érettségi, akkor sehová sem fogok bekerülni ( illetve az utolsó helyre beraktam mentőövnek azt a sulit, ahova mentem volna). Szóval a kockázat nagy. De ha most nem jöttem volna rá arra, hogy mennyire megalázó tud lenni, ha mindenki neked parancsolgat akkor bizonyára csak a leendő munkahelyemen tapasztaltam volna meg és akkor már nem lett volna esélyem változtatni az életemen. Tekinthetném ezt isteni közbeavatkozásnak is (főleg, ha a vallásos nevelésemet vesszük...), vagy talán a sors keze lenne...?

Mindenesetre bármi is volt, hálás vagyok, hogy így történt. És örülök, hogy végre harcolok valamiért.

 Ugyan ez a szám nem kapcsolódik a mondanivalómhoz, de nagy kedvenc. :)

A little piece of me

Éjszaka van. Minden néma, én meg kissé mámoros vagyok a bortól. Ilyenkor valamivel őszintébb tudok lenni, mint máskor. Bár nyilván most sem fogom túlzásba vinni... Mindig túl sokat titkolóztam előtted... mindenki előtt. Most mentegetőzhetnék azzal, hogy én erről nem tehetek, mert engem ebbe neveltek bele, de mégsem teszem, mert tudom, tehettem volna ellene.
Egyetlen lányként nőttem fel, öt fiú között. Közülük csak egy édestestvérem, azonkívül féltestvér mindkét szülőm oldaláról, és volt fogadott testvérem is, ami megint csak nem a szokványos módon került a képbe. Mindezek ellenére boldog  gyerekkorom volt. Akkor még hagyták, hogy tényleg gyerek  legyek és nem vontak bele a hazugságokba, titkolózásokba. A bátyáimat meg imádtam. Nem laktak velünk, de ahányszor csak ellátogattak hozzánk, csüngtem minden szavukon. Én nem olyan lány voltam, aki szép ruhákban billegett a tükör előtt, vagy Barbie babákkal játszott... az egész napomat kint töltöttem a az erdőben, katonásat játszottam én is a fiúkkal. Mindig is nagyon kevés lány barátom volt.Mivel a családban én voltam az egyetlen lány, engem is úgy neveltek mint a fúkat, így nem véletlen, hogy később is velük találtam meg legkönnyebben a közös hangot.
Igaz, te nem voltál ennek az időszaknak a  részese, de volt egy olyan másfél-két év, amikor egyik bátyám ki volt tagadva a családból. Az egyetlen esélyem, hogy lássam az volt, ha megszöktem otthonról. Nem mehettem el az esküvőjére sem... igen, arra, ami végül a végzetét okozta...
Amiről tudtál (az egyik kocsmatúránknak köszönthetően), hogy egy másik testvérem is ki lett tagadva a családból több mint három évre (te csak ennyit tudtál, de emlékszem ettől is sokkot kaptál egy időre), a fogadott testvérem halálának az eltitkolása miatt. Hozzá sose szöktem el.
Vele júniusban békültünk ki, mert a legelőször kitagadott testvérem úgy gondolta minden problémáját megoldhatja, ha kiáll egy vonat elé... Akárhogy is, úgy néz ki a tragédia összekovácsolta a család azon részét... Én inkább elmenekültem...
Ezeket azért nem mertem soha senkinek se elmondani, mert néhány ember nagyon könnyen el tud ítélni bárkit, anélkül hogy inkább próbálnák megérteni őket, mások sajnálnának mindezért és vannak akiket meg csak simán sokkolna... én egyiket sem akarom, ezért tartom inkább magamban.
Nem akartalak belekeverni a zűrös családomba... Ja, és még a negyedét sem említettem az egésznek. Ez csak az ami legfájóbb nekem.
Remélem ezt elolvasod és megérted majd, mért viselkedtem úgy, ahogy. És remélem egyszer eljut ez mindenkihez akit valaha is kizártam a szívemből...

És akkor  most jöjjön egy kis jó zene, a sok komoly dolog után :)

Imádom, imádom, imádom az össsssssssssssssszeseeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeet!!!!!!!!!!! :DDDD

Pain

"Pain, withouth love

Pain, I can't get enough

Pain, I like it rough

'Cause I'd rather feel pain than 

Nothing at all..."

Ide is elérkezett a jó idő. Illetve, tegnap már szinte egész nap lehetett látni a napot, és a téli kabát-sapka-sál kombót is otthon hagyhattam, ami azt jelzi, hogy bármilyen hihetetlen is, de itt a tavasz. És ettől még jobban hiányzol. Én jobban érzem magam amikor egész nap borult az idő és zuhog az eső. Az legalább tükrözi a hangulatomat. Ha ki süt a nap, mindenki megy ki a szabadba. Ahogy sétálok, minden egyes parkban visítozó gyerekeket, nevető szüleiket, fátyolos szemű párokat látok. Mindeni boldog, mindenki mellett ott van valaki...
Esőben szinte senki sincs az utcákon. Egyedül kóborlok, hagyom, hogy hajam elázzon, hogy a smink lefolyjon a szememről, fura ábrákat rajzoljon arcomra. Nem zavar...
Tudod, van még valami amiért utálom a tavaszt. Két éve, tavasszal törted össze mindazt amiben hittem. Akkor gázoltál át a szívemen, úgy , hogy csak roncsok maradtak utána; azóta is keresem a cafatokat és próbálom visszailleszteni. Ne  hagytál nekem könnyű munkát. Nem egy helyre dobáltad szívem darabjait, megadva a lehetőséget, hogy azt a helyet elkerülve tovább léphessek... nem. Szét szórtad a világban, így bárhova megyek belé botlok. Egyenként kell megküzdenem minden egyes cafattal, de mindegyik legyőzése után erősebbé válok. Talán ez az út a teljes gyógyuláshoz. Nem tudom, hogy te intézted e így, vagy én választottam ezt tudat alatt, de ez pontosan rám vall. Sosem a sima utat választom, hanem a nehéz-rögöset, ami könnyekkel és fájdalommal van kikövezve...

"Szeretek az esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.!"

A mi sztorink 6

Tudod, mindig zuhanyzás közben törnek rám a legkedvesebb emlékek. Ma, miközben élveztem a forró víz kényeztető simogatását a bőrömön, eszembe jutott az az este, amikor először fogtad meg a kezem úgy, mint férfi a nőnek.
Aznap valamelyik barátnőmnek a születésnapját ünnepeltük és te is meg lettél hívva.Csak egy sima kis bowlingozás volt betervezve, semmi több... de végül is másképp alakultak a dolgok. Emlékszem, akkor is végig együtt voltunk. Voltunk mi, és a többiek. Mi ketten, egy saját kis univerzumban. Nem volt szükségünk senki másra, mert ott voltunk egymásnak. Érdekes, hogy ez még mindig nem változott. Szilveszterkor ugyan ezt csináltuk. Pedig a két idő között annyi minden történt!
Mivel jól alakult a hangulat (mint később megbeszéltük, ez valószínűleg a mellettünk lévő bárnak volt köszönhető...), úgy döntött a társaság, hogy átmegyünk egy kocsmába. Naná, hogy mi is csatlakoztunk.:) Mint ahogy az már megszokható volt, mi végig egymással voltunk elfoglalva, és persze sorra fogyasztottuk közös kedvencünket, a vodka narancsot. Annyira jól érezte magát mindenki, nem akartuk, hogy vége legyen az estének. Viszont egy kis városban nincsenek örökké nyitva a kocsmák....
A szükség nagy úr, úgyhogy otthagytuk a társaságot, és kimentünk cigizni. Cigizni is te tanítottál meg még egyszer, régen... Ugyan ez nem tűnik túl romantikusnak, de ez is mutatja, hogy mennyi minden köt hozzád.
Mi mindig is őrültek voltunk, de aznap este még magunkat is felül múltuk. Kitaláltuk, hogy mi fagyizni akarunk. Nem törődtünk azzal, hogy január volt, és nem mellesleg mínusz 15 fok, és hogy rajtad meg csak egy szál póló. Bár ez is az én bűnöm volt... voltam annyira okos, hogy egy rövid ujjú ingben mentem ki. Beszélni se nagyon tudtam annyira fáztam. Többnyire csak vacogtam. De neked nem mondtam semmit. Nem is kellett. Észre vetted te azt magadtól is. Gyorsan kibújtál a pólódból és rám adtad. Nem kérdezted akarom e... Mikor már visszafelé jöttünk a cukrászdából, elkezdtél nekem mesélni a régi barátnődről. Természetesen tudtam róla, és azt is tudtam, hogy ő volt az első és addig egyetlen szerelmed, és talán még mindig szereted... Akkor este, ott azon a kihalt, koszos utcán, lemondtál nekem valamit, amit addig még soha senkinek...

Az egyik barátunk kapott egy váratlan telefonhívást, hogy egy kosármeccsre be kéne ugrania bírónak. Ekkor jött az ötlet, hogy átmehetnénk mi is megnézni a mecset. Emlékszem, nagyon kérleltél, hogy én is menjek. De fel kellett hívnom apámat, mert az eredeti terv az volt, hogy bowlingozás után megyek haza. Amíg telefonáltam, te végig ott álltál mellettem, és láttam a szemedben, Te TÉNYLEG akarsz engem, sokat jelentek neked.És ez nagyon jól esett. Talán attól a pillanattól kezdve néztünk egymásra másképp. Én természetesen el lettem engedve. Tulajdonképpen engem apám sosem fogott szigorúan. Ahova akartam menni, oda mindig el voltam engedve. Azt hiszem mindig is megbízott bennem teljes mértékben. Sosem adtam okot az ellenkezőjére. Ennek ellenére sok olyat tettem amit megbántam. Amit az élet elém gördített azt mindent kipróbáltam. Te sem tudtál rólam mindent. De senki sincs aki mindent tudna rólam. Nehezen nyílok meg, ezt te is tudtad. De veled valahogy mégis mindig minden könnyebb volt...
 Te is tudtad, hogy apa el fog engedni, de még is, mikor mondtam, hogy mehetek, olyan volt az arcod, mint egy kisgyereknek aki épp most tudta meg, hogy előre hozták a karácsonyt...
Vissza mentünk a többiekhez. Ugyan, ennél a pontnál erősen megcsappan a létszám, de még így is maradtunk annyian, hogy egy fuvarral nem tudtak minket elvinni a stadionhoz. Mi felajánlottuk, hogy megyünk a másodikkal, és addig is sétálunk egy kicsit. Szép lassan el is indultunk. Emlékszem, te vissza akartál rángatni, mert egy részeg alkoholista nagyon rám volt indulva, te meg azt akartad, vegyem rá, hogy fizessen nekünk valamit... Az elfogyasztott alkohol mennyiségnek és a 15 centiméteres magassarkúmnak köszönhetően ( na meg persze annak, hogy én mindenképpen  az útpadkán akartam egyensúlyozni) sajnos egyedül nem voltam képes a járásra, ezért jobbnak láttad ha inkább belém karolsz. Soha sem arról voltam híres, hogy akármiben is vissza fogom magam... egész úton az én hülyeségeimtől zengett az utca. De ez téged nem zavart, te is ugyan olyan voltál mint én, mindig élvezted az életet, téged sem érdekelt mások véleménye. Mindig elfogadtál olyannak amilyen vagyok, és ezt nagyon szerettem benned...
A többiek előttünk baktattak csöndesen. Mindig mi voltunk az utolsó. Nagy sokára mi is oda értünk a megbeszélt helyre. Rajtunk kívül már mindenki fáradt volt. Mi szórakoztattuk a társaságot. Azt hiszem szerették amikor együtt voltunk. Valahogy kiegészítettük egymást. Ha együtt voltunk, mindketten másmilyenek voltunk, mint egyedül. Mindig is azt éreztem, hogy a barátaim jobban szeretik azt az embert aki veled voltam...
A sok hülyéskedéstől és hangoskodástól kicsit megszédültem ezért beléd akartam karolni megint, mert féltem, hogy elesek. Nem tudom mért tetted azt ami ez után következett. Talán félre értetted a mozdulatom... vagy talán vágytál az érintésemre... De te lenyúltál a kezemért, és össze kulcsoltad a tieddel. Ez után rám nevettél, és szorosan magadhoz öleltél. Abban a pillanatban megnyugvás öntött el. Úgy éreztem, minden tökéletes. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell...
Megérkezett a kocsi. Mivel senki sem volt elég józan ahhoz, hogy számoljon, akkor derült ki, hogy hatan kell elférnünk az öt személyes kocsiban. Én voltam a legkisebb, kézenfekvő volt, hogy én fogok valaki ölébe ülni. Persze, hogy a Tiedbe. Igazából nem is nagyon hiszem, hogy megengedted volna, hogy valaki máséba beülje, főleg, mivel te is tudtad, nem te vagy az egyetlen aki kivetette rám a szemét. Szinte még most is érzem, ahogy egyik karoddal öleled a derekam és szorosan húzol magadhoz, míg a másik kezeddel a combomat simogatod...

Eltüntél

Megnémultál.

Már nem szorítasz olyan erősen magadhoz,

kezeidet sem látom tisztán,

nevetésed is elhalványult.

Mintha csak egy álom lettél volna.

Kezdem érezni, nélküled is lehet életem.

Nem oly ragyogó, felkavaró,

de megtalálhatom helyemet,

részesévé válhatok létezésemnek.

Nem akarok többé csak egy testbe bújt, üres lélek lenni.

Többé nem te leszel a mintapélda.

Tudom, nincs még egy ugyan olyan mint te.

Nálad jobbat fogok találni,

Ő nem fogja össze törni a szívem,

Becsülni fog, értékelni, én leszek számára a minden.

Talán ő csak az álmaimban él és nem fog kilépni onnan,

nem ölt testet, reggel nem ébred mellettem.

Lehet, nem most találok rá, csak egy másik életben,

de mégis, tudom,nem te vagy számomra az egyetlen.

"Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént."

Határok nélkül

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy arról írjak, milyen egy másik országban élni. És én folyamatosan csak rólad írok. De tudod, itt lenni nem annyira jó. Két hónap múlva megyek el és így nem sok értelme van új barátságokat kötni. De a régieket is nagyon nehéz fenntartani! Már több mint hat hónapja, hogy kijöttem. A hat hónap alatt egyetlen egyszer látogattam haza, két hétre. Az első időszak szörnyű volt! A hiány, a magány... És mondhat bárki bármit, ezek az érzek nem múlnak el idővel. Egyszerűen csak megszokod. Megtanulsz együtt élni vele. Sok barátot vesztette el a hat hónap alatt. Kezdetben ezen is csak keseregtem, de már ezzel sem foglalkozom. Az emberi kapcsolataim, szépen kezdtek leépülni. A család sem olyan már, mint régen volt. Már nem nyújt támaszt és biztonságot. Teljesen önállóvá váltam, bármit képes vagyok megcsinálni egyedül, senki segítségére sem szorulok többé rá. Azon a szinten vagyok ahova az emberek többsége csak 25 éves kora körül jut el. Miután elhagyja az egyetemet és saját életbe kezd. Én egészen másképp fogok belépni az egyetemre mint az emberek többsége. És talán ez majd jó is lesz. De most szomorúan szemlélem azt amivé a magány és az egyedüllét tett. Én mindig otthon laktam. És hirtelen elszakadtam onnan. Négy hónapig nem láttam egy ismerős arcot sem. És miután négy hónap után vége haza értem (bár nagyon örültem neki), mégsem töltött el az a melegség amire számítottam. Nehéz leírni ezt az érzést. Valamilyen szinten szabadnak érzem magam, akit nem kötnek meg korlátok. De ebben sajnos az is benne van, hogy senki nem törődik velem. Nincs aki megállítson, ha hülyeséget csinálnék, aki megfogná a kezem és visszahúzna  a szakadék széléről. Egyedül lépkedek rajta, és rajtam áll, hogy bele ugrok e...

Miss you...

Tudod mi hiányzik legjobban abban, hogy nem vagy velem? Az őszinteség. Te nem csak egy kamu barát voltál. Hanem igazi. Mi sosem játszottuk meg, hogy barátok vagyunk. Itt csak kamu barátaim vannak. Amikor megérkeznek, fel kell vennem a mosolyt, kedvesnek kell lennem velük, mert... azt nem tudom, hogy mért.Talán mert mindenki ezt csinálja. Nem is szeretem őket. Szembe kedvesek, de amint a hátam mögé kerülnek, megváltoznak. Örülnek minden kudarcomnak, boldogok attól ha valami nem sikerül, próbálnak lebeszélni minden olyan tervemről, amik megvalósításával kicsit többre vihetném mint ők. Rettegnek attól, hogy valamiben esetleg jobb leszek náluk. Először nem értettem őket, de most már tudom, hogy csak az irigység és a féltékenység van mögöttük. Otthon sem volt mindenki igaz. De találtam néhány embert akikben meg tudtam bízni és ezekből szövődtek a hosszú (talán egy életre szóló barátságok). Utálom a hazugságot, a kétszínűséget, a megjátszást. Manapság már kevés olyan embert találni akiben egyik sincs jelen ezen tulajdonságok közül. De te ilyen voltál. I miss you...!!!Sajnálom, hogy megismertelek. Azóta mindenkit hozzád hasonlítok és ezért mindenkiben csalódok.

"Csak addig volt könnyű az élet, amíg nem tudtam, hogy létezel."

"Ha valakit sehogy sem tudsz kiverni a fejedből, talán ott kell lennie ."

Bárcsak lenne rajtam egy kapcsoló, amivel kitörölhetem a nemkívánatos emlékeket!!! Annyival könnyebb lenne minden! Mindig a legváratlanabb pillanatban törnek elő az agyam egy rejtett kis szegletéből, ahova egyszer száműztem őket. Persze a elejtésben a közösségi oldalak sem segítenek túl sokat. Így túl könnyű kapcsolatba lépnünk egymással...Sosem tudom, hogy te sem akarsz felejteni vagy ez csak egy baráti gesztus tőled... Mindig, minden sejtem csak rád figyel! Képzeld, ma zuhanyzás közben végig mosolyogtam! Pedig csak eszembe jutottál.Csukott szemeim előtt megjelent az arcképed, a mosolyod... és ez visszarepített két évvel korábbra. Abban a néhány percben annyira boldog voltam! Nem telik el nap, hogy ne jutnál eszembe... Emlékszek, mikor néhány hete beszéltünk és szóba került a továbbtanulásom...? Az első kérdésed az volt, hogy végül mit döntöttem, hová megyek? Pedig a téma kapcsán ez teljesen lényegtelen volt! Nem akarom áltatni magam, de talán azt remélted, hátha az mellett az egyetem mellett döntöttem végül, ahol te is vagy? Őszintén megmondom, hogy direkt nem oda jelentkeztem. A mi életünknek már nem kell összefonódnia! Nekünk már csak az emlékek maradtak egymásból. De azt kívánom, bár csak azok sem lennének!!!

"Nem Ő az egyetlen srác az univerzumban, de Ő az egyetlen, aki számít."

Fake smile

Tudod, amikor találkozok exekkel, akik épp valaki más lánnyal vannak, eszembe jut, hogy én is lehetnék az aki mellettük áll. De mégsem én vagyok az. És ez nem is az ő hibájuk igazából. Leginkább az enyém. Tudom, hogy ez nem dicsőség (sőt!!!), de mindenkit én hagytam ott. (Persze rajtad kívül...) És nem is bántam meg egyiket sem. Persze mikor meglátom őket valaki mással, azért egy kicsit szomorú vagyok, de tudom, hogy így kellett lennie. Egyszerűen én nem vagyok olyan mint mások. Mikor látok egy párt kézen fogva andalogni, fátyolos szemmel egymásra mosolyogni, lopott csókot váltani minden második pillanatban... elképzelem, milyen jó lenne, ha ez velem is megtörténne. De tudom, hogy ezt Én nem hagynám! Sok mindenben bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban, de azt biztosan tudom, hogy én sosem leszek ilyen! Azt nem tudom, hogy miért vagyok ennyire biztos benne. Egyszerűen csak érzem. Azon is sokszor eltöprengek, hogy ha mi mégis együtt lehettünk volna, akkor vajon azt hagytam volna?  Vannak emberek akiket nem lehet 'betörni'. Szabadon kell őket engedni. Én is ilyen vagyok. Utálom ezt magamban! Nagyon-nagyon.nagyon...! Mindig is éreztem ezt magamban. Sosem tudtam megnyugodni. Sehol, semmilyen állapotban nem tudom magam jól érezni hosszú távon. Tudom, melltetted sem ment volna. Ezért löktelek el, amikor te magadhoz öleltél volna. Annyira szerettelek (szeretlek), hogy meg akartalak kímélni saját magamtól. Azt akartam mindig is, hogy boldog legyél és tudom, velem soha nem lehettél volna. És ezek után a kérdés: Vajon mi lesz velem...? Válasz: Fogalmam sincs...!!!

Felszaggatott sebek

Igazából  ezeket az üzeneteket neked írom. Mégis csak a nagy világba küldözgetem. Olyanok olvassák el, akiknek ez nem jelent semmi. Tovább is lépnek, nem foglalkoznak vele, mert ők ezt nem értik. Hogy is  érthetnék meg!? Nem tudják mi van mögött. Nem élték át azokat az érzéseket amit én (mi?)... Ma beszéltünk. Vajon te mit érezhettél mikor elvillant a kis doboz a nevemmel? Nem vártál sokat, azonnal vissza írtál. Tudom, nem szabadott volna írnom, de szükségem volt Rád. Hidd el, ezzel magamban is feltéptem a sebeket. Egész este borzasztó gyorsan vert a szívem. Ez is egy érdekes dolog amúgy... Emlékszel mennyi kivizsgálásra kellett járnom emiatt? És most értettem meg, hogy ez is miattad volt! Végül is mikor kezdődött a dolog? Nagyjából két éve! És mióta kint vagyok egyszer sem volt 'rohamom'. Látod? Már minden apróság hozzád kötődik az életemben! Ezek után hogy is tudnálak kiszakítani belőle...? Talán ma átléptem valami határt. Te távolságtartó vagy mindig. Én is az akartam lenni. Csak meg akartam kérdezni tőled amit feltétlenül muszáj volt. Mindenféle személyeskedés, baráti gesztusok nélkül. De te kérdezted meg h mi van velem! Én meg el kezdte mesélni, úgy mint régen. Valahogy nem tudtam megállni!!! De te sem. Te is meséltél minden féléről, hogy mi történik mostanában körülötted. Utána nem írtál többet. Talán rájöttél hogy köztünk már nem ugyan az van mint régen... hogy mi már barátok sem lehetünk... és nem is vagyunk. Vagy talán nem akartál bennem reményeket táplálni?
Tudod, már sokszor álmodoztam azon, hogy egy szép napon, elküldöm neked ennek a blognak a címét, hogy elolvashasd. Vajon mit szólnál? Végi olvasnád? Szinte biztos vagyok benne hogy igen. És azt is biztosan tudom, hogy magadra ismernél... már az első mondat után. Persze tudom, hogy ezt soha nem fogom megtenni. Nem vagyok hozzá elég bátor...? Talán nem is a bátorságomon múlik. Nem ez számít. Ha  tudnám hogy használna valamit, akkor megtenném. De sajnos ez már visszafordíthatatlan... minket már semmi nem hozhat rendbe.

Énénén

Mostanában szokásommá vált, hogy nézegetem magam a tükörben. Nem is tudom... valahogy szokatlan vagyok saját magam számára is. Megváltoztam. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, de határozottan nem ugyan az vagyok, mint aki a minap nézegetett a képekről mosolygott vissza (mellőled). Lehet az a baj, hogy már rég mosolyogtam, úgy isten igazából. Pontosabban utoljára szilveszterkor...

Emlékek

Hiányzol! 1000szer és 1000szer is!!! Ma vissza nézegettem a régi képeinket. Néhányat le is mentettem a gépemre. Nem akarom őket állandóan vissza keresgélni. Találtam egyet, amit eddig még  nem láttam. Ilyen messzire még sosem mentem vissza az időben (persze csak képletesen). Ez a kép még nagyon az elejéről való. Az első közösen töltött bulinkon készült. Akkor még nem tudtam, hogy szeretlek. Csak utána ébredtem rá. A képen éppen táncolunk és nagyon szorosan öleljük egymást. A fejedet a vállamra hajtod és én is a tiedre a sajátomat. Én csak hátulról látszok és nem is lehet látni, hogy én vagyok rajta. A kép alatt hosszú komentek vannak, melyek arról találgatnak, ki lehet az a hamupipőke aki veled táncol...vajon nem e hagyta nálad az üvegcipőjét... Ez a kép tettszett legjobban azok közül, amiket kettőnkről találtam. Nem is tudom mért. Megnyugvást sugároz. Olyan érzelmekkel teli. Kifejezi azt amiben én hiszek, te viszont tagadsz. A sors iróniája, hogy hiába próbáltam, nem tudom lementeni a gépemre... Ilyen az én szerencsém...

Csak Te

Több mint két éve, még mindig nem tudlak felejteni. Képtelen vagyok másra nézni. Te mindenben ott vagy. Akármire nézek te jutsz eszembe. Annyira bánom, hogy sosem mondtam el neked, mennyire szeretlek... mindennél jobban. Magamnál, az életemnél, ami ugyan nélküled nem sokat ér. Soha senkit nem szerették még annyira mint én téged. Itt a bizonyíték! Két év alatt sem fakultak az érzéseim irántad... ezt a dolgot egyáltalán nem értem. Nem akarlak szeretni. Annyira fáj!!! De elengedni sem tudlak. Az ennél sokkal jobban fájna... A tükörbe nézve nem ugyan azt látom, mint mikor veled vagyok. Olyankor szó szerint kivirágzom és egészen más ember leszek. Te vagy az én éltető napom, mely egykor beragyogta az életemet. De te már nem vagy nekem. Kialudt a fény. Nélküled vak vagyok, nem látok a sötétben! Egy gyenge kis virágszál vagyok, ami fény nélkül elpusztul. Szükségem van rád az élethez. Az emléked az egyetlen ami még itt tart. Csak egy vékony aranyszálacska... Kitéptem a szívem és neked adtam. Én nem kaptam tőled cserébe semmit, a fájó emlékeken kívül. De nem is kértem soha semmit... Téged akartalak úgy ahogy vagy. Azt akartam, engedd, hogy szeresselek. Nekem nem kellett más. De ezt nem engedted és így mindent elvettél tőlem.

t

A Mi sztorink 5.

Egész éjszaka forgolódtam. Nem aludtam semmit. Abban sem voltam biztos, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy te valóban meg akartál csókolni engem. Azt hittem, az alkohol hatása miatt képzeltem ezt. Minél többet gondolkodtam ezen, annál valószerűtlenebbé vált az egész. Ezért nem is mondtam senkinek. Reggelinél mikor megbeszéltük a buli eseményeit én ezt egész egyszerűen kihagytam. Te egész hétvégén ne jelentkeztél. Mikor hétfőn bementem a suliba te már bent voltál. Ott ültél az asztalomnál és éppen beszélgettél valakivel. Fura, de akkoriban állandóan az én padomnál voltál. Mintha neked is ott lett volna a helyed. Reggelente mindig oda mentél először. Amikor beléptem te egyből oda kaptad a pillantásod, és nem is vetted le rólam. Amikor rád néztem egyből láttam a szemedben, valóban megtörtént az, amit eddig csak álomnak hittem. Te egyáltalán nem akartál távolodni tőlem, vagy bármi ilyesmi. Kétség sem fért hozzá, rám vártál. Talán beszélni akartál velem? Nem tudom. Nem is derült ki, és már soha nem is fog. Leültem oda. melléd és mint az akkoriban szokás volt, mindenki oda gyűlt körénk és elkezdtünk beszélgetni. Természetesen a téma a péntek este volt. Kiderült, hogy a  majdnem csókunkról elég sokan tudnak... amikor ez szóba került minket nézett mindenki, hogy mondunk róla valamit. Én meg azt hangoztattam nagy lelkesedéssel, mennyire jó, hogy nem lett belőle semmi. Közben folyamatosan téged figyeltelek, vagyon mit reagálsz. Sosem voltam jó az ilyenekben, de az arcodon zavarodottságot láttam, egy cseppnyi szégyenkezéssel és csalódással vegyítve. Vagy ezt is csak én képzeltem oda? Esetleg ez volt az első rossz lépés amit tettem? Talán nem kellett volna megszólalnom, és akkor mindketten csak zavarodottan elnéztünk volna a másik irányba, várva, hogy a többiek napirendre térjenek a dolog fölött és másra terelődjön a szó. Akkor számodra is világos lett volna, én is érzek valamit. De én sajnos nem ezt tette. Azt már írtam, hogy sosem tudtam kifejezni az érzéseimet. De ezt mindig tudtad rólam. Te ezért úgy érezted, nem jelentesz számomra többet, mint egy barát. És azok is voltunk. De ekkor annál már többek is... De mint jó baráthoz illik, te nem hagytál el. Akkor kezdődött, hogy te szinte minden órám mellém ültél. Volt, hogy másokat kértél meg, cseréljenek veled helyet, csak azért, hogy a közelemben ülhess. Ezen kívül minden maradt a régiben. Semmi nem változott. Csak az érzéseim irántad, Én már máshogy néztem rád...

'Talán igaz, amit mondanak. Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled, és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni..'
Forrás:http://idezetmaniacicatol.blogger.hu/2014/1

A Mi sztorink 4.

Szóval nálunk minden a barátsággal kezdődött. Talán csak azok tudják igazán szeretni egymást, főleg hosszú távon, akik előtte barátok voltak. Csak úgy ismerhetjük meg egymást igazán. A barátok előtt nincs titok. Neked sem volt titkod előttem. És én is meztelen voltam előtted. Nem volt olyan téma amelyről ne mertünk volna beszélni. Igazából még most sincs... Nem is vettük észre, de az a sok délután, amit azzal töltöttünk, hogy a telefonon keresztül hallgattuk egymás hülyeségit, a sok 'veszekedés' és gyerekeskedés barátokká formált minket szép lassan. Én ugyan még akkor sem éreztem semmit, de mások már észrevették azt a kapcsot, ami kettőnk között fonódott és minden nappal egyre erősebbé vált. Baráti jó tanácsokat kaptam. Azt mondták te már nem tudod titkolni... rajtad nagyon látszik... de azt állították, én sem úgy nézek ki mint akit nagyon zavarna a dolog...;) És nem is zavart. Nagyon jól éreztem magam és akkor ez volt a legfontosabb. De akkor már nem volt mit tenni. Felnyitották a szemem. Elkezdtelek figyelni. És ami addig meg sem fordult  a fejembe, az hirtelen a gondolataim középpontjába került. Onnantól kezdve mindent sokkal szebben láttam. Életemben először volt, hogy reggelente boldogan keltem fel, hogy mehetek iskolába. Sőt, már indulás előtt két órával fent voltam... készülődtem reggelente... hajat mostam, sminkeltem magam. Akkoriban kezdtem el ezeket a dolgokat nem a magam, hanem valaki más kedvéért csinálni. veled álmodtam. Veled voltam egész nap. Veled beszélgette haza fel... és ha véletlenül mégsem, akkor meg rád gondoltam. Legalább százszor elképzeltem, mennyire jó lesz ha már együtt leszünk. Annyira vártam, hogy telt ajkad az enyémet érintse! De még ez is inkább csak rajongás volt. És akkor jött az after party... Féltem tőle. Nem buliztam még veled, és nem tudtam mire számítsak. Szívem összeszorult ha arra gondoltam mi lesz, ha mással látlak. De nem így történt. Te végig velem voltál. Rengeteget táncoltunk együtt, de mind csak olyan barátinak tűnt. Nem olyan voltál mint a többi pasi, akik egyből szorosan magukhoz vonnak, két perc után mindenfelé jár a kezük, öt perc múlva meg már a számban vannak... Te nagyon óvatos voltál. Lassan léptük át a határokat, nagyon lassan. Mindketten tudtuk, hogy nagyon sok múlik ezen, mivel mi elsősorban barátok voltunk. Úgyhogy nem lehettél erőszakos. Először csak egymással szemben táncoltunk és csak szép lassan, nagyon óvatosan vontál magadhoz. Nem is érzékeltem azt a pillanatot amikor kezeidet a derekam köré vontad, én meg vékony karomat a nyakad köré terítettem. Mintha órák alatt tettünk volna meg minden apró kis mozdulatot... De akkor már így táncoltunk tovább. Mintha az egész világ eltűnt volna és csak mi maradtunk ott egymást ölelve. És ez az ölelés sem olyan volt mint amit eddig éreztem. Előtte mindig csak az ösztönöknek engedelmeskedtem. Sodródtam az árral. De akkor az karatom is épp úgy jelen volt. Nem számított, hogy előtte mennyi vodkát ittam meg, tudtam, mit teszek és azt is miért. És biztos vagyok benne, te is ugyan így voltál ezzel. Azt itt meg kell említeni, hogy legalább egy fejjel magasabb vagy nálam... Fejedet lassan lehajtottad hozzám. Ajkad felfedező utat tett a nyakamon, egyre mohóbban és mohóbban. Feljebb vándoroltál és az ajkamat kerested. Vágytam, hogy forró ajkaink egybeolvadjanak, de ekkor az ösztönök vették át az irányítást... innentől képszakadás. Mintha mély álomba merültem volna. Azt tudom, hogy nem találkozott a szánk. Jöttek a barátaim és kirángattak oltalmazó ölelésedből. Két perc múlva már az utcán voltunk. Rohantunk a vonathoz... És én el sem köszönhettem tőled...

Valahol azt olvastam, hogy az első szerelem meghatározza, milyen lesz életünk során a szerelmi életünk... Úgyhogy nálam valószínűleg itt volt a hiba. Tehát elképzelhető, hogy az a sok, (általam) idiótának titulált férfi mégsem volt annyira hülye, amikor kijelentették, hogy engem képtelenség kiismerni, mert nem vagyok hajlandó megnyílni előttük. Ezért futott zátonyra minden próbálkozásom hosszabb távú próbálkozásom a másik nemmel. De mégis mit tehetnék ez ellen? Valami elromlott bennem, amit már nem lehet helyre hozni. Félek... nem akarok újra csalódni. Nem akarom átélni azt, amin már egyszer keresztül mentem.

Mégsem...

Elképzeltem milyen lesz, ha végre megteszem. Mennyire boldog és megkönnyebbült leszek, ha már végre túl leszek rajta. De most nem azt érzem. Boldog vagyok. De nem úgy ahogy képzeltem. Attól még semmi nem változott. Ugyan olyan üres vagyok.

Erősengyenge

Otthon úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, amit eltervezek. Itt nincsen bennem ez az érzés. minden annyira nehéznek tűnik, én meg borzasztóan gyengének érzem magam. És mégis... erős vagyok. Nem érzem, de tudom. Férfiak halnak bele a szavaimba és a tetteimbe. Már nem keresek olyat aki hasonlít rád. Már nem próbállak pótolni senkivel, mert tudom, hogy nem lehet. Már csak használom a férfiakat. Érzések nélkül. Ha már nincs rájuk szükségem, ha már nem származik belőlük nyereségem akkor a kukába hajítom őket, eldobom mint egy mocskos rongyot. És nem számít mit éreznek. Nem érdekel, hogy összetöröm a szívüket. Az sem érdekelt, hogy képes volt öt órát utazni csak azért, hogy lásson engem és ajándékot adhasson. Az ajándékot elfogadtam. De ő mehetett haza. Ez is miattad volt. Egyetlen bűne az volt, hogy kicsit sem hasonlított rád... Talán rossz ember lettem. Lehet, hogy te tettél azzá? De lehet, hogy csak én magamat. Talán az érzelmeim sérültek, olyannyira, hogy már nem vagyok képes sem a szeretetre, sem az empátiára, sem semmi másra ami jellemző egy normális emberre. És tudod mit??? Már ez sem érdekel! A szeretet eddig csak fájdalmat okozott. Az empátia pedig rengeteg félreértést.

A Mi sztorink 3.-Kincsem

Te emlékszel még azokra a töriórákra? Vagy csak bennem élnek ennyire mélyen...? Mit műveltünk mi azokban az időkben...:) Állandóan hülyéskedtünk. Igaz ami igaz, nem akkor voltak a legjobb jegyeim a középsuliban. De mégis ez a legemlékezetesebb. Nem hagytuk egymást tanulni. Lökdöstük egymás kezét miközben írtunk...összefirkáltuk a másik füzetét, és a kezét...végig beszéltük az egész órát! Azok a szúró pillantások amit a tanár küldött felénk! És amikor már dühöngött, hogy nekünk mért kell állandóan beszélnünk, mi akkor sem voltunk hajlandóak elszakadni egymástól, nem zavartattuk magunkat, átváltottunk levélre :D Istenem, mennyire gyerekek voltunk! Mostanában már tényleg érzem, hogy felnőttem. Nem nem tudnék megint úgy viselkedni mint akkor. De én még akkor sem voltam tudatában, hogy szeretlek e. Lehet hogy már akkor is a szívemben voltál, lehet, hogy nem. Ezt már nem fogom megtudni, de az biztos, hogy akkor már elkezdődött valami. Utána jött a következő lépés. Gondtalan gyermekekből, idős házaspárrá váltunk. Mindig azon veszekedtünk, hogy ki tud jobban sütni. Még versenyt is rendeztünk! És te képes voltál nekem sütni egy egész tortát! De én egyre csak azt mondogattam, hogy én akkor is jobban sütök! Mindenki azt mondta, hogy ez is mennyire nagy dolog egy fiútól. És mennyire igazuk volt! Nem becsültelek meg eléggé akkor. Bár, te ugyan ezt csináltad velem! Bármit sütöttem, neked soha nem ízlett... legalább is azt mondtad... de volt, hogy nem is voltál hajlandó megkóstolni :( Sosem úgy viselkedtünk egymással ahogy kellett volna. Lehet, ez volt velünk a baj. Nem tudtuk egy más iránt kifejezni az érzéseinket. De még ebben az időszakban is csak barátként tekintettem rád. Ezekben az időkben történt, hogy el kezdtél hívogatni. Nem értettem, a dolgot. indig azt mondtad, hogy csak unatkozol mikor mész haza felé és más nem vette fel a telefont. De tudtam, hogy ez nem igaz. Látod! Akkor sem voltál képes kimondani, hogy hiányzott a hangom vagy valami... inkább hazudtál. De én ugyan ezt csináltam mindig. Talán egymást tanítottuk meg erre. Mégis, bármiért is hívtál az volt a napom legjobb rész. A telefon mellett ültem, nehogy elhalasszam a hívásod és ne halljam a hangodat. Ha néha nem is vettem fel, te mindig addig hívtál, amíg meg nem szólaltam a vonal másik végén. Mikor megláttam a kijelzőn a nevedet, mindig gombóc volt a torkomban, bukfencet vetett a gyomrom, de amint benyomtam a gombot és meghallottalak egyből megnyugodtam és azt gondoltam, hogy ez a legszebb hang a világon. Édes basszusod volt számomra a legszebb muzsika. Még mindig az... ezért voltam én nagyon szerencsés szilveszter éjjel. Kilenc órán keresztül hallgathattalak...

Tényleg sírva hagytam ott az országot. És sírva léptem be ide is. Nem az várt amire számítottam. Emlékeimben minden zölden izzott, de mikor megpillantottam itt a tájat, minden kopárnak és fakónak tettszett. Lehet, hogy a sok eső ellenére a tél itt is megkoptatta a természetet? Nem hiszem. Más ugyanolyan zöldnek láthatta, mint ahogy az az emlékeimben élt. Csak számomra fakult meg a táj. Ugyan úgy ahogy minden más is megfakult körülöttem... De te még mindig élénken rajzolódsz ki életem sivárságából.

Indulok. Ma éjszaka már egy másik országban leszek, és minden egyes perccel egyre távolabb kerülök majd tőled, míg meg nem érkezek távoli börtönömbe. De csak a testem utazik. A lelkem és a szívem az itt marad. Itt hagyom azon a helyen, ahol igazán boldog voltam valaha. És ahol a szívem elszenvedte azokat a borzalmas sebeket amik nem akarnak begyógyulni. Ironikus, hogy ugyanazon ok miatt voltam valaha nagyon boldog, amiért most ennyire szomorú vagyok, amiért annyi könnycseppet ejtettem már... és ejtek most is. Az emlékek idővel megfakulnak. Egyszer talán te is el fogsz kopni. De a szívemben örökre ott leszel, mert gondoskodtál arról, hogy jó mélyen bevésd magad oda... Sírva fogom itt hagyni az országot, ezt megígérhetem...

A Mi sztorink 2.

Minden akkor kezdődött amikor 11. osztályba léptünk. Előtte se voltunk rosszba, semmi bajunk nem volt egymással, de valahogy sosem beszélgettünk túl sokat. Mi lehetett ennek az oka? Te fiú voltál. Bár igaz ami igaz, nekem mindig is több fiú barátom volt mint lány. De mint már mondtam, rád sosem tudtam úgy tekinteni, mint egy barátra. Akkoriban sehogy sem tekintettem rád. Egy osztályba jártunk 6 évig, de különösebben nem foglalkoztam veled. Igaz, néha vicc tárgyává tettünk, de ennyi volt. Aztán 11-ben te valamiért elkezdtél érdeklődni irántam. Nem értetem, hogy mi történt. Még most sem értem. De nagyon sokat foglalkoztál velem. Töri órán kijelentetted, hogy te mostantól mellettem fogsz ülni. Emlékszem, én azt a 'most nem értek semmi, de nagyon hülyének nézlek' arckifejezést produkáltam, amivel mindig meg tudtalak nevettetni... akkor sem történt másképp. Csak szépen kinevettél, de nem szóltál semmit. Maradtál mellettem. Na, nekem akkor kellett volna elrohannom. Fölállni a padból és szépen átballagni valaki más mellé. De nem tettem. Akkor először figyeltem meg az arcodat. A mosolyodat. És a mosolyod volt az ami ott tartott. Meg az ahogy reagáltál az arckifejezésemre. Te mindig mindent értettél velem kapcsolatban. Neked soha nem kellett magyaráznom semmit. Oda figyeltél rám, egészen az elejétől. Szóval talán az első közös törióránk döntötte a sorsomat. Nehéz megmondani így két év távlatból, hogy akkor éreztem e valamit. És vajon te? Szerintem igen. Hiába tagadtál később mindent...

A mi sztorink 1.

Mikor szerettem beléd? Melyik volt az a pillanat amikor már végem volt? Amikor már nem én irányítottam saját magam, amikor már nem a gravitáció vonzott a földhöz, hanem te...? A múlt melyik pillanatára kéne visszamennem és menekülni a másik irányba? De tudom, hogyha ezt megtehetném, akkor sem tenném. Nagyon fáj, de egy pillanatot sem bánok. A szívem elviselhetetlenül fáj megint (még mindig...), de a fájdalom emlékeztet arra, hogy te tényleg léteztél az életemben és nem csak egy homályos álomkép voltál a rideg éjszakában. Azt hiszem, hogy a sorsom kilenc éve pecsételődött meg. Amikor 10 évesen ugyan abba az osztályba kerültünk. Persze akkor még nem sejthettem semmit. A végzetem csak 7 év múlva csapott le rám. 17 évesen, ugyan már valamivel idősebben, érettebb fejjel, de még bizonytalan, labilis érzelmekkel. Olyan érzelmeket váltottál ki belőlem, amiket előtted senki. Ezektől először megzavarodtam, majd megijedtem végül pedig vakmerővé váltam.

Just stay strong

Mégsem szerettem ki belőled. Talán sosem fogok. Hiba volt elmenni tegnap. Nem akartam felkavarni a múltat... ami igazából a jelenünk is. Hogy is gondolhattam volna, hogy mi majd nem leszünk együtt. Hogy nem fog érted kiáltani minden sejtem, amikor tudja, hogy ott vagy a közelemben. Vágytam a mosolyodra, a hangod melegségére, a tested közelségére. Akartalak. Nem ugyanúgy mint régen. Van valakid és én ezt elfogadom. Tényleg. Komolyan azt akarom, hogy boldog legyél. De én nélküled nem tudom elképzelni az életem. Nekem az is elég lenne ha barátok maradhatnánk. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Köztünk csak két út van. Vagy a mindent elsöprő szerelem, vagy a végső különválás. Nincs harmadik lehetőség. Nincs barátság. De nem tehetek róla, én nem akarok nélküled lenni. Csak most jövök rá hogy miért volt ennyire elviselhetetlen ez a néhány hónap. Már a tudat is, hogy te olyan messze vagy tőlem, mint még soha kikészített és teljesen felemésztett. Én nem működök nélküled. Tegnap nem csináltunk semmi érdekeset. Csupán végig beszélgettük az éjszakát, úgy mint régen... mellettem voltál, láthattam újra azt a félmosolyt az arcodon, amit annyira szeretek és akármilyen elképzelhetetlen, ez annyira boldoggá tett amilyen már hónapok óta nem voltam. Félek a gondolattól hogy soha többé nem láthatlak. Elképzelni nem tudom, azt hogyan bírnám ki. Ez az űr a hasamban... ez a szúró, elviselhetetlen hiányérzet a bordáim között... Tudom, idővel enyhülni fog. De soha nem fog eltűnni.
Más részről viszont örülök, hogy mégis elmentem. Hiába annak, hogy most valószínűleg elég kemény időszak vár rám emiatt, de nekem még így is megérte  ez az egy éjszaka. Tudom, ez az a fajta szeretet amiről beszéltél nekem az este. Amikor mindent megbocsájtunk, eltűrünk, elfogadunk, hajlandóak vagyunk bármilyen kompromisszumra, csak a másikkal legyünk, hogy ne lássuk meg a valóságot. Mert én most bármit megtennék azért, hogy ne lássam ennyire tisztán a valóságot. De sajnos látom. Sokkal élesebben rajzolódik ki mint valaha. Nem tudom van e jövőm itthon. Érdemes e vissza jönnöm. De azt tudom, hogy  szerelemben nincs sok jövőm. Én már megkaptam saját szerelem adagomat erre az  életre. Bárkinél próbálkozom a te emléked mindig vissza húz. Nem találom a nekem való párt, a másik felemet, de csak azért mert belőled nincsen még egy. De téged nem nekem gyártottak. Egyszeri vagy, csodálatos és megismételhetetlen...