Mégis mit lehet mondani, mikor egy szép téli vasárnap délelőtt egyszer csak az egész világod összeomlik?
Továbbra is üljek csendesen, mint aki az egészből nem érzékelt semmit és csináljam a dolgomat...? Valószínűleg igen. Mert ez vagyok én. Tudom, ha tennék valamit- ha lázadnék a sors ellen- még mélyebbre sodornám magam.
Vagy talán már nincs ennél lejjebb? De, biztosan van. Ezt a leckét már jól megtanultam az élet iskolájában: Mikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, akkor hirtelen minden minden még jobban elromlik.

Nem tudom, meddig bírom még. Tudom, nem színlelhetek örökké. Egyszer eljön az az idő, amikor már nem bírom tovább és beleroppanok. És tudom, ez már nincsen messze; minden egyes nappal egyre közelebb kerülök hozzá

Élni nélküled

"Néha egész élet rámegy arra az igyekezetre, hogy valaki nélkül próbáljunk meg élni."

Még mindig gondolok rád.
Rengeteget....
Még magamnak is utálom ezt bevallani, de még mindig szeretlek. Ezért is nem írok már egy ideje...
Mert rajtad kívül semmi másról nem tudnék. Sajnos egy kimeríthetetlen téma vagy számomra, amit sosem unok meg, de ami mindig fájdalmat okoz, valaha is eszembe jut.
Én sosem hittem a sírig tartó szerelemben. Olyan álom ez, amivel a disney mesék átvernek minket. De mi van ha tényleg létezik?
Nekem te vagy rá a példa. Hiába próbálkoztam mással, nem működött. Minden érintésnél, ölelésnél, csóknál azt kívántam, bár csak te lennél az aki adja. És egy idő után egyszerűen feladtam. Belefáradtam a vágyakozásba. Bíztam benne, hogy az idő majd teszi a dolgát és begyógyítja a sebeket. Hiszen ez a dolga, nem?! Mindig ezt mondják: az idő majd meg old mindent, az orvosság a bánatra...
Hát, te erre is rácáfoltál. Vagy inkább az irántad való érzéseim cáfoltak rá erre...
Hiszen már több mint három éve történt és semmi nem halványult.
És ez borzasztóan megrémiszt. Félek, hogy én már így maradok. Félek, hogy sosem találok senkit, akit legalább fele annyira tudnék szeretni mint téged. Félek, hogy sosem lesznek gyerekeim, hogy egyedül kell leélnem a rám kiszabott időt, boldogság és érzelmek nélkül. És rettegek, hogy elpazarlom az életem.
Nem tartozom sehová és nem is akarok. Nincs bennem hiány, hogy kéne valaki akivel beszélhetnék az érzéseimről, magamról. Egész egyszerűen csak azért mert nem tudnék mit mondani. Mert nem lenne mit mondanom. Itt vagyok, mert ide teremtettek. Eljárok egyetemre, mert nincs ennél jobb dolgom. Tanulok, mert semmi más nincs amit a szabadidőmmel tudnék kezdeni. Futok, mert erőt ad, hogy túléljek. Nevetek, eljátszom, hogy jól vagyok, hogy ne kérdezzenek semmit. És reménykedek, hogy legyen erőm tovább menni.
Mert ha a remény valaha is megszűnne bennem, én abban a pillanatban elvesznék. Hiszen semmim sem maradt a reményen kívül. Reménykedni, hinni abban, hogy egyszer jobb lesz.

"Talán nincs mindenkinek párja. Talán nincs mindenkinek Ő-je. Vagy épp soha nem lehet az övé. Akkor az attól még Ő-nek számít? Vagy csak az lehet Ő, akivel minden klappol és beteljesülhet az, aminek be kell?
Miért kell olyan közhelyekkel dobálózni, hogy "Megtalálod majd te is!", "Eljön majd a te párod is"? Mi van, ha nem?! Tegyem fel az életem, az álmaim egy közhelyre? Örökké reménykedjek valaki olyanban, várjak valakire, aki talán el sem jön soha? Reménykedni valamiben, ami talán nem is létezik... Feleslegesnek érzem. Mintha az, amire én vágynék, túl sok lenne, túl elérhetetlen. Vagy mindig elrontom valamivel. De ha ő az Ő... Akkor egyáltalán elronthatom-e? Hisz a Sors, az Élet és minden földi, illetve égi szentek nekem rendelték, hozzám küldték, akkor elrontható-e? Léteznek még egyáltalán Ő-k?
Én ilyen ember vagyok... Olvasok, írok róla, vágyom rá, de talán...Talán sosem jön el. Nincs mindenkinek párja... Nem juthat mindenkinek Ő."

A magánnyal csak egyetlenegy probléma van, hogy könnyen a foglyává válhatsz. Ha egyszer belekóstoltál nem enged el könnyen, a megszokás rabjává válsz. Már arra sem emlékszel, milyen volt nélküle.
Hiszen sokkal könnyebb egyedül ülni és néha egy-egy könnycseppet elengedni, mint közel engedni magadhoz valakit, mert az lehet, hogy összetöri a szívedet, apró szilánkokra, amit aztán piszkosul nehéz újra összeilleszteni. A magány megtanít arra,, hogy ne merj kockáztatni, szép lassan a bátorság utolsó szikráját is kiöli belőled és nem hagy maga után semmit a szívedből csak egy lakatlan szigetet, egy kiégett földdarabot...

Felnőtt

Sajnálattal látom hogy senkit nem érdekelnek a könyv választással kapcsolatos problémáim...
Na sebaj, holnap van az utolsó vizsgám, úgyis terveztem, hogy elmegyek vásárolni, majd szépen bevetem magam egy könyvesboltba... :)
Apropó, utolsó vizsga! El sem hiszem hogy vége van. Ez egy kifejezetten nehéz félév volt, és nem azért mert olyan rengeteg órám lett volna (amúgy sok volt, de ez még önmagában nem fárasztott volna ki). Egyszerűen az volt a gondom, hogy nem tudtam, egyáltalán akarom e én ezt (jobban mondva igazából tudtam hogy nem). És így nehéz bármit is normálisan csinálni. (Nem is beszélve a rengeteg egyetemen kívüli tevékenységemről hogy valahogy el tudjam viselni az életem...) Még mindig nem tudom, hogy nekem itt kell e lennem. Fogalmam sincs, hogy vajon ez az én utam e és ez megrémiszt. Mi van ha rosszul döntök és ezzel tönkreteszem az életem. Eddig ha válaszút elé érkeztem mindig volt visszaút... de most nincs. Amit választok az marad és nem gondolhatom meg magam mert már nem tudok mit tenni hogy vissza csináljam  a dolgokat. De ez van, erről szól a felnőttség... Szívás...!

Könyvmoly

Sziasztok!
Most egy elég érdekes kéréssel fordulnék Hozzátok. (Bár nem tudom, kb hányan olvastok, vagy hogy egyáltalán olvas e valaki... de amúgy megértem ha nem.... én sem olvasnám magamat)
Szóval... a helyzet az, hogy régen könyvbolond voltam. Állandóan olvastam, de hála az egyetemnek és más, azon kívüli elfoglaltságaimnak, már lassan egy éve nem fogta könyvet a kezemben (mármint a kötelezőkön kívül). Ami amúgy rettentően hiányzik. Mivel még életemben nem voltam ennyire kimerült, ezért úgy döntöttem, hogy a nyarat kivételesen pihenésre, feltöltődésre fogom kihasználni. És ezt leginkább úgy tudom elképzelni, hogy fekszek az udvaron a függőágyamban, jéghideg limonádét szürcsölgetve, valami jó könyv társaságában... Erről egyenlőre még csak álmodozom a rengeteg tanulnivalóm felett, ugyanis még másfél, tanulással és vizsgákkal teli hetet kell túlélnem mire nekem is beköszönt a nyári szünet. Bár ez tapasztalataim szerint elég hamar el fog jönni. Ezért kérnélek meg Benneteket, hogy ajánlatok nekem néhány könyvet, amit mostanában (vagy akár régebben olvastatok) és valamiért tettszett nektek, megragadott, vagy csak egyszerűen úgy gondoljátok, hogy érdemes elolvasni. A műfaj lényegében mindegy, mert bármit szívesen veszek ami jó... :) De hogy adjak egy kis könnyítést: nagyon szeretem a romantikus könyveket, a sci-fiket, a romantikus sci-fiket :), az életrajzi könyveket. De tényleg bármi jöhet! És nagyon megköszönöm annak aki ajánl néhányat, valószínűleg több órányi keresgetéstől mentenétek meg! :D
Szép napot!

Exam done

Bár szüleim minden igyekezete ellenére sem lettem vallásos, attól függetlenül úgy gondolom, hogy ma valami isteni beavatkozás hatására mentem át a kresz vizsgán... Pont tíz hibapontom lett, ha még egyet hibázok, akkor ugrott az egész.
Amúgy rettentően izgultam előtte, már tegnap óta görcsben volt a hasam, ami tőlem azért elég szokatlan. Egy kicsit idegeskedős vagyok, de dolgozatok és vizsgák előtt általában halál nyugodt. De most nem. Gondolom azért, mert tudtam, hogy nem tettem meg mindent a siker érdekébe és nem érdemlem meg, hogy átmenjek. Még szerencse, hogy az égiek nem így gondolták :)
Szóvaaal... köszönöm köszönöm köszönöm :)))

Vizsga

Szerelmes vagyok.
De nevezhetjük érzelmi vonzódásnak... nem tudom, erre mi a helyes szó. Nem fog sok ideig tartani. De arra éppen elég, hogy ne tudjak gondolkodni és főleg tanulni.Ami annyira nem jó kombináció, ha figyelembe vesszük az előttem álló vizsga mennyiséget. Kezdve például ma, a kresz vizsgámmal. Ami persze azért annyira nem fontos, de tökre nem szeretnék kifizetni most 5000 forintot a pótvizsgára, meg le is akarom ezt tudni, mert jövőhéten már nekem is elkezdődik a vizsgaidőszak :/
Szóval ma megyek vizsgázni... megbukni... bár azért reménykedem, hogy átegyek...
Emlékeztetnem kell magam, hogy ha ott ülök abban a bizonyos székben, cak koncentrálnom kell, nem hagyhatom, hogy bármi (bárki) elterelj a gondolataimat.

Ma duplán is boldog vagyok; mert ma találkoztunk és beszélgethettünk (a sors iróniájának köszönhetően kétszer is), és mert többször már nem látlak...
Tisztában vagyok vele, hogy még néhány ilyen találkozás és én feltétel nélkül beléd szeretek. Talán te nem is így gondolsz rám (biztos). Neked csak egy lány vagyok a tanfolyamról, akivel történetesen ugyan ott szálltok fel a vonatra. Akárhogy is, nekem te több vagy egy ismerősnél és de még nem tudnék kezelni semmiféle erősebb érzelmet.

Múltunk nincs, jövőnk nem is lesz

Úgy érzem elvesztem. Nem tudok semmi másra gondolni, csak rád. Képtelen vagyok koncentrálni a dolgomra, mert te mindig belopódzol a képzeletembe. A mai zárthelyi esszéíráson a 75 percből, amit az esszémre kellett volna fordítanom, kb ötven perc azzal telt el, hogy próbáltam a gondolataimat  tőled, az előttem fekvő, csaknem üresen árválkodó papírlapra visszaterelni. Sikertelenül. Tudom, hogy ez nem helyes, és nem is értem miért érzek így.
Mégis mennyi időt beszélgettünk eddig összesen? Fél órát? Negyven percet? Egyáltalán nem ismerlek... bár annyit már tudok rólad, hogy legalább 10 évvel idősebb vagy nálam... úgy néz ki, sosem tanulok a saját hibáimból, mindig az elérhetetlenhez vonzódom. Mert igen, bár félve vallottam be magamnak, de vonzódom hozzád. Hiába minden próbálkozás az emberi kapcsolatok ellen, tettethet magam érzelemmentesnek, de nem vagyok az.
Gyakorlott vagyok a témában. Tudom mit kell tennem. És mivel már csak egyszer fogunk találkozni, ezért nem is les nehéz kivitelezni. De tudod, azért ott van bennem a gondolat, hogy mi lenne ha másképp lenne. Ha egyszer lehetne Mi. Nem tudom képes lennék e odáig eljutni. Lehet, megint megijednék és elmenekülnék.
Rövid idő alatt, nagy hatással voltál rám. Pedig egyáltalán nem olyan vagy, akivel egy szülők szívesen látnák a gyereküket. főleg az enyémek. Talán éppen ez vonzz benned annyira. Vagy az, hogy emlékeztetsz valakire, aki már nincs velem, de nagyon hiányzik.
Akárhogy is, hétfőn látlak utoljára és én majd minél előbb megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk. Tudom, hogy még van visszaút, hiszen ez nem több puszta vonzódásnál.
Milyen jó lenne, ha meg tudnánk szabadulni az érzéseinktől, az érző képességünktől. Csak bedobhatnánk egy kukába és nem lennének többet. Végre nyugodtan tudnék koncentrálni... bármi másra.
Nem akarom ezt érezni, mert megrémít...
Hátat fordítani és továbblépni. Ezt kell tennem.

Őrült, dilis, különc...

Egész délután itt ücsörögtem. Figyeltem ahogy a délutáni nap szép lassan ereszkedik lefelé, egészen addig amíg el nem tűnik valahol a hegyek mögött. De azóta már órák teltek el.
Próbáltam aludni, de még a vékony pokróc alatt is úgy éreztem mintha lángolna a testem. Lehet, hogy a láz, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Hogy lehűtsem forró tagjaim, kiültem az erkélyre, ahova csak halványan szűrődik fel a tizes út fénye, de az ütemesen elhaladó autók hangja annál inkább felhallatszik. De már ez a zaj is kezd ritkulni. Ilyenkor a csend lecsap a környékre, és semmi mást nem lehet hallani az erdőből ideszűrődő, nyári estékre emlékeztető ciripelésen kívül.
A hatalmas csendben valami mást is ide sodor a lengedező szél, ez pedig a magány, az egyedüllét, a különcség fuvallata.

Bár ezt egy ideig próbáltam tagadni, akartam változtatni rajta, de mára már elfogadtam, beletörődtem. Valahogy sosem illettem sehová. Volt egész sok barátom, de ne éreztem a helyem sehol. Volt aki azt mondta fura vagyok; magamnak való; talán néha még a 'csodabogár' jelzőt is megkaptam. És utáltam, hogy így gondolnak rám az emberek. Nem akartam, hogy így lássanak. Mert én egyáltalán nem ilyennek képzeltem magam. Vagy talán nem is voltam az? Csak éppen nem olyan voltam (vagyok) mint a többiek körülöttem...? De mégis mi más lehet fontosabb egy tinédzsernek, mint hogy teljesen elfogadják a barátai, a korosztálya és ne titulálják 'másnak' csak azért mert nem mindent pont úgy lát mint a többség. Biztos van olyan társaság ahol én lettem volna a 'normális' és ők a 'különcök'. Egyáltalán ki normális és ki nem? Ki döntheti ezt el? Mikor mondhatjuk ki azt biztosan, hogy márpedig ez az ember őrült...?
Paulo Coelho 'Veronika meg akar halni' című könyvében van egy kis történet, ami remekül szemlélteti ezt a dolgot... szerintem. Nem emlékszem már rá pontosan, mert már elég rég olvastam, de valahogy így hangzik:
Volt egy város, aminek a közepén állt egy kút. A városabn mindenki ennek a kútnak a vizét itta. A víz egyszer azonban megfertőződött és aki ivott belőle az megőrölt. Így pár napon belül az egész város megőrült, kivéve a királyi párt, mert ők nem fogyasztották a kút vizét. A királyné ekkor kétségbeesetten kérdezte a királyt, hogy most mi tévők legyenek, aki erre nyugodtan válaszolt:
Igyunk mi is a vízből és akkor ugyan úgy fogjuk látni a világot mint ők.

Nem tudom, sikerült e megfelelően visszaadnom a történetet, de azt hiszem a lényeg lejön belőle.
Nekem ez fiatalabb koromban sokat segített abban, hogy megértsem, minden csak nézőpontkérdése és nem kell egész életünkben abban a skatulyában maradnunk, amit egy középiskolai baráti társaság ránk húzott. Nehezen sikerült elfogadnom magam de mára már ezt mondom, hogy semmit sem változtatnék, én így vagyok önmagam. Végül pedig az élet is engem igazolt, mert azóta már sok helyen járta, mindenféle emberrel találkoztam és a gimi óta sosem kezeltek 'fura emberként', hiszen egy felnőtt már tudja, hogy nem lehet egymást csoportokra felosztani, mindenki egyszeri és a maga módján bolond is egy kicsit.

Néhány gondolkodtató idézet a már fentebb említett könyvből:

"Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák."

" Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk."

"Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak."

"Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni."

"Mit is jelent az, hogy bolond? (...) Az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a "normális" emberek."

Úgy érzem most tényleg túlvállaltam magam egy kicsit. Az utóbbi időben van hogy naponta többször megteszem az egyetem és az otthonom közti utat, ami oda-vissza jó esetben is 4 óra... Az egyetem mellet már nem csak oroszra járok, hanem elkezdtem a jogsit is, most éppen a kreszt taposom. Rengeteget kell utaznom és ez mellet meg még persze ott van a tanulás is. Minden egyes percem be van táblázva. De nem panaszkodom. Ami azt illeti örülök neki, tettszik ez az élet.

Legfőképp azért, mert nem érek rá gondolkodni a problémáimon, még arra sincs időm, hogy egyedül érezzem magam.Reggel ötkor kelek, rekord sebességgel kapkodom fel magamra a ruháimat és már futok is a buszra aztán a vonatra, utána megint buszra. Az eddigi totális kávé ellenességem ellenére, reggel tíz előtt általában már két csésze gőzölgő italon túl vagyok, az órák, pedig egyetlen végtelenül hosszú pillanattá folynak egybe. A koffeinnek köszönhetően, nyitva tudom tartani a szememet és valamennyire még az elmémet is, de társalgás szempontjából teljesen használhatatlan vagyok. Ha túl vagyok az egyetemi órákon, egyből rohanok a buszhoz aztán vonat, utána kresz majd megint vonat végül pedig busz. Haza érve még tanulok egészen addig amíg el nem alszok a könyv felett és aztán másnap kezdem elölről. Eközben egyetlen árva percre sem tudok  valótlan álmodozásokat kezdeni a fejemben egy olyan életről amiben igazán boldog vagyok. És ez jó.

Azért félre ne értsd, most is boldog vagyok... a magam módján... De folyamatosan csak hajtom magam olyan célokért, amik számomra nem is igazán fontosak. Egyszerűen csak azért csinálom, hogy ne legyen annyira unalmas az élet és persze, hogy a saját gondolataim ne kergessenek az őrületbe. 

Szóval jelenleg ez van velem. Nem mondom, hogy elégedett vagyok, de azt sem, hogy nem. Legalább már képes vagyok harcolni valamiért, nem csak sajnálom magam egész nap, folyamatos tettvágyat érzek, ami szerintem a gyógyulás első jele.

Tehát hétköznap lefoglalom magam, elvagyok jól, energikusnak érzem magam és egy teljesen kiegyensúlyozott ember látszatát tudom kelteni. De ott vannak a hétvégék... Ezzel a két nappal még mindig nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor teljesen elhagyom magam, egész délelőtt csak egyik ágyból a másikba fekszem és azon gondolkodom, hogy milyen szar is az élet. Rossz hangulatom van, és hirtelen mindent teljesen reménytelennek látok. Úgy érzem, hogy teljesen eltávolodtam mindentől, ami egykor lenni akartam, hogy az emberi kapcsolataim romokban hevernék és hogy már végleg el is romlott bennem az a funkció, amivel kapcsolatot tudnék létesíteni valamilyen emberi élőlénnyel. 

A tüköreb nézve nem látom magam csúnyának, hanem inkább életuntnak, reménytelennek egy lélek nélkül vegetáló zombinak... Számomra is nyilvánvaló. hogy ez egy pasinak sem jön be...

Visszatérés

Már majdnem egy éve, hogy abba hagytam ezt a blogot. Rögtön utána létrehoztam egy másikat, ahova eleinte írogattam is lelkesen, de valahogy nem éreztem a  magaménak...

Rá kellett jönnöm, hogy nem volt igaz, amit az utolsó előtti bejegyzésembe írtam. Egyáltalán nem zárult le az, amiért a blogot létre hoztam. Minden ugyan úgy megy tovább, csak egy másik helyen, más emberek között. És hiába vagyok földrajzilag közel a szeretteimhez, még sosem éreztem őket ilyen távol magamtól; legfőképp Téged. Mára már megértettem, hogy Te sosem szerettél igazán. Talán sehogy sem... talán csak én akartam ezt hinni... talán Te is elhitted olykor néhány pillanatra... De ha úgy szerettél volna, ahogy én Téged, akkor harcoltál volna értem...

Azt hiszem, most már tényleg kész vagyok a továbblépésre. Nem csak arra, hogy túl tegyem magam Rajta, hanem mindenen, ami az elmúlt néhány évbe történet. Már hónapok óta gyűlik bennem az elhatározás. Nem úgy mint régen, mikor egy rossz nap könnyedén visszalökött a depresszió szürke tengerébe. Most az erőm is meg van hozzá.

Ezt a blogot pedig tovább fogom vezetni.