Miss you...

Tudod mi hiányzik legjobban abban, hogy nem vagy velem? Az őszinteség. Te nem csak egy kamu barát voltál. Hanem igazi. Mi sosem játszottuk meg, hogy barátok vagyunk. Itt csak kamu barátaim vannak. Amikor megérkeznek, fel kell vennem a mosolyt, kedvesnek kell lennem velük, mert... azt nem tudom, hogy mért.Talán mert mindenki ezt csinálja. Nem is szeretem őket. Szembe kedvesek, de amint a hátam mögé kerülnek, megváltoznak. Örülnek minden kudarcomnak, boldogok attól ha valami nem sikerül, próbálnak lebeszélni minden olyan tervemről, amik megvalósításával kicsit többre vihetném mint ők. Rettegnek attól, hogy valamiben esetleg jobb leszek náluk. Először nem értettem őket, de most már tudom, hogy csak az irigység és a féltékenység van mögöttük. Otthon sem volt mindenki igaz. De találtam néhány embert akikben meg tudtam bízni és ezekből szövődtek a hosszú (talán egy életre szóló barátságok). Utálom a hazugságot, a kétszínűséget, a megjátszást. Manapság már kevés olyan embert találni akiben egyik sincs jelen ezen tulajdonságok közül. De te ilyen voltál. I miss you...!!!Sajnálom, hogy megismertelek. Azóta mindenkit hozzád hasonlítok és ezért mindenkiben csalódok.

"Csak addig volt könnyű az élet, amíg nem tudtam, hogy létezel."

"Ha valakit sehogy sem tudsz kiverni a fejedből, talán ott kell lennie ."

Bárcsak lenne rajtam egy kapcsoló, amivel kitörölhetem a nemkívánatos emlékeket!!! Annyival könnyebb lenne minden! Mindig a legváratlanabb pillanatban törnek elő az agyam egy rejtett kis szegletéből, ahova egyszer száműztem őket. Persze a elejtésben a közösségi oldalak sem segítenek túl sokat. Így túl könnyű kapcsolatba lépnünk egymással...Sosem tudom, hogy te sem akarsz felejteni vagy ez csak egy baráti gesztus tőled... Mindig, minden sejtem csak rád figyel! Képzeld, ma zuhanyzás közben végig mosolyogtam! Pedig csak eszembe jutottál.Csukott szemeim előtt megjelent az arcképed, a mosolyod... és ez visszarepített két évvel korábbra. Abban a néhány percben annyira boldog voltam! Nem telik el nap, hogy ne jutnál eszembe... Emlékszek, mikor néhány hete beszéltünk és szóba került a továbbtanulásom...? Az első kérdésed az volt, hogy végül mit döntöttem, hová megyek? Pedig a téma kapcsán ez teljesen lényegtelen volt! Nem akarom áltatni magam, de talán azt remélted, hátha az mellett az egyetem mellett döntöttem végül, ahol te is vagy? Őszintén megmondom, hogy direkt nem oda jelentkeztem. A mi életünknek már nem kell összefonódnia! Nekünk már csak az emlékek maradtak egymásból. De azt kívánom, bár csak azok sem lennének!!!

"Nem Ő az egyetlen srác az univerzumban, de Ő az egyetlen, aki számít."

Fake smile

Tudod, amikor találkozok exekkel, akik épp valaki más lánnyal vannak, eszembe jut, hogy én is lehetnék az aki mellettük áll. De mégsem én vagyok az. És ez nem is az ő hibájuk igazából. Leginkább az enyém. Tudom, hogy ez nem dicsőség (sőt!!!), de mindenkit én hagytam ott. (Persze rajtad kívül...) És nem is bántam meg egyiket sem. Persze mikor meglátom őket valaki mással, azért egy kicsit szomorú vagyok, de tudom, hogy így kellett lennie. Egyszerűen én nem vagyok olyan mint mások. Mikor látok egy párt kézen fogva andalogni, fátyolos szemmel egymásra mosolyogni, lopott csókot váltani minden második pillanatban... elképzelem, milyen jó lenne, ha ez velem is megtörténne. De tudom, hogy ezt Én nem hagynám! Sok mindenben bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban, de azt biztosan tudom, hogy én sosem leszek ilyen! Azt nem tudom, hogy miért vagyok ennyire biztos benne. Egyszerűen csak érzem. Azon is sokszor eltöprengek, hogy ha mi mégis együtt lehettünk volna, akkor vajon azt hagytam volna?  Vannak emberek akiket nem lehet 'betörni'. Szabadon kell őket engedni. Én is ilyen vagyok. Utálom ezt magamban! Nagyon-nagyon.nagyon...! Mindig is éreztem ezt magamban. Sosem tudtam megnyugodni. Sehol, semmilyen állapotban nem tudom magam jól érezni hosszú távon. Tudom, melltetted sem ment volna. Ezért löktelek el, amikor te magadhoz öleltél volna. Annyira szerettelek (szeretlek), hogy meg akartalak kímélni saját magamtól. Azt akartam mindig is, hogy boldog legyél és tudom, velem soha nem lehettél volna. És ezek után a kérdés: Vajon mi lesz velem...? Válasz: Fogalmam sincs...!!!

Felszaggatott sebek

Igazából  ezeket az üzeneteket neked írom. Mégis csak a nagy világba küldözgetem. Olyanok olvassák el, akiknek ez nem jelent semmi. Tovább is lépnek, nem foglalkoznak vele, mert ők ezt nem értik. Hogy is  érthetnék meg!? Nem tudják mi van mögött. Nem élték át azokat az érzéseket amit én (mi?)... Ma beszéltünk. Vajon te mit érezhettél mikor elvillant a kis doboz a nevemmel? Nem vártál sokat, azonnal vissza írtál. Tudom, nem szabadott volna írnom, de szükségem volt Rád. Hidd el, ezzel magamban is feltéptem a sebeket. Egész este borzasztó gyorsan vert a szívem. Ez is egy érdekes dolog amúgy... Emlékszel mennyi kivizsgálásra kellett járnom emiatt? És most értettem meg, hogy ez is miattad volt! Végül is mikor kezdődött a dolog? Nagyjából két éve! És mióta kint vagyok egyszer sem volt 'rohamom'. Látod? Már minden apróság hozzád kötődik az életemben! Ezek után hogy is tudnálak kiszakítani belőle...? Talán ma átléptem valami határt. Te távolságtartó vagy mindig. Én is az akartam lenni. Csak meg akartam kérdezni tőled amit feltétlenül muszáj volt. Mindenféle személyeskedés, baráti gesztusok nélkül. De te kérdezted meg h mi van velem! Én meg el kezdte mesélni, úgy mint régen. Valahogy nem tudtam megállni!!! De te sem. Te is meséltél minden féléről, hogy mi történik mostanában körülötted. Utána nem írtál többet. Talán rájöttél hogy köztünk már nem ugyan az van mint régen... hogy mi már barátok sem lehetünk... és nem is vagyunk. Vagy talán nem akartál bennem reményeket táplálni?
Tudod, már sokszor álmodoztam azon, hogy egy szép napon, elküldöm neked ennek a blognak a címét, hogy elolvashasd. Vajon mit szólnál? Végi olvasnád? Szinte biztos vagyok benne hogy igen. És azt is biztosan tudom, hogy magadra ismernél... már az első mondat után. Persze tudom, hogy ezt soha nem fogom megtenni. Nem vagyok hozzá elég bátor...? Talán nem is a bátorságomon múlik. Nem ez számít. Ha  tudnám hogy használna valamit, akkor megtenném. De sajnos ez már visszafordíthatatlan... minket már semmi nem hozhat rendbe.

Énénén

Mostanában szokásommá vált, hogy nézegetem magam a tükörben. Nem is tudom... valahogy szokatlan vagyok saját magam számára is. Megváltoztam. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, de határozottan nem ugyan az vagyok, mint aki a minap nézegetett a képekről mosolygott vissza (mellőled). Lehet az a baj, hogy már rég mosolyogtam, úgy isten igazából. Pontosabban utoljára szilveszterkor...

Emlékek

Hiányzol! 1000szer és 1000szer is!!! Ma vissza nézegettem a régi képeinket. Néhányat le is mentettem a gépemre. Nem akarom őket állandóan vissza keresgélni. Találtam egyet, amit eddig még  nem láttam. Ilyen messzire még sosem mentem vissza az időben (persze csak képletesen). Ez a kép még nagyon az elejéről való. Az első közösen töltött bulinkon készült. Akkor még nem tudtam, hogy szeretlek. Csak utána ébredtem rá. A képen éppen táncolunk és nagyon szorosan öleljük egymást. A fejedet a vállamra hajtod és én is a tiedre a sajátomat. Én csak hátulról látszok és nem is lehet látni, hogy én vagyok rajta. A kép alatt hosszú komentek vannak, melyek arról találgatnak, ki lehet az a hamupipőke aki veled táncol...vajon nem e hagyta nálad az üvegcipőjét... Ez a kép tettszett legjobban azok közül, amiket kettőnkről találtam. Nem is tudom mért. Megnyugvást sugároz. Olyan érzelmekkel teli. Kifejezi azt amiben én hiszek, te viszont tagadsz. A sors iróniája, hogy hiába próbáltam, nem tudom lementeni a gépemre... Ilyen az én szerencsém...