Csak Te

Több mint két éve, még mindig nem tudlak felejteni. Képtelen vagyok másra nézni. Te mindenben ott vagy. Akármire nézek te jutsz eszembe. Annyira bánom, hogy sosem mondtam el neked, mennyire szeretlek... mindennél jobban. Magamnál, az életemnél, ami ugyan nélküled nem sokat ér. Soha senkit nem szerették még annyira mint én téged. Itt a bizonyíték! Két év alatt sem fakultak az érzéseim irántad... ezt a dolgot egyáltalán nem értem. Nem akarlak szeretni. Annyira fáj!!! De elengedni sem tudlak. Az ennél sokkal jobban fájna... A tükörbe nézve nem ugyan azt látom, mint mikor veled vagyok. Olyankor szó szerint kivirágzom és egészen más ember leszek. Te vagy az én éltető napom, mely egykor beragyogta az életemet. De te már nem vagy nekem. Kialudt a fény. Nélküled vak vagyok, nem látok a sötétben! Egy gyenge kis virágszál vagyok, ami fény nélkül elpusztul. Szükségem van rád az élethez. Az emléked az egyetlen ami még itt tart. Csak egy vékony aranyszálacska... Kitéptem a szívem és neked adtam. Én nem kaptam tőled cserébe semmit, a fájó emlékeken kívül. De nem is kértem soha semmit... Téged akartalak úgy ahogy vagy. Azt akartam, engedd, hogy szeresselek. Nekem nem kellett más. De ezt nem engedted és így mindent elvettél tőlem.

t

A Mi sztorink 5.

Egész éjszaka forgolódtam. Nem aludtam semmit. Abban sem voltam biztos, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy te valóban meg akartál csókolni engem. Azt hittem, az alkohol hatása miatt képzeltem ezt. Minél többet gondolkodtam ezen, annál valószerűtlenebbé vált az egész. Ezért nem is mondtam senkinek. Reggelinél mikor megbeszéltük a buli eseményeit én ezt egész egyszerűen kihagytam. Te egész hétvégén ne jelentkeztél. Mikor hétfőn bementem a suliba te már bent voltál. Ott ültél az asztalomnál és éppen beszélgettél valakivel. Fura, de akkoriban állandóan az én padomnál voltál. Mintha neked is ott lett volna a helyed. Reggelente mindig oda mentél először. Amikor beléptem te egyből oda kaptad a pillantásod, és nem is vetted le rólam. Amikor rád néztem egyből láttam a szemedben, valóban megtörtént az, amit eddig csak álomnak hittem. Te egyáltalán nem akartál távolodni tőlem, vagy bármi ilyesmi. Kétség sem fért hozzá, rám vártál. Talán beszélni akartál velem? Nem tudom. Nem is derült ki, és már soha nem is fog. Leültem oda. melléd és mint az akkoriban szokás volt, mindenki oda gyűlt körénk és elkezdtünk beszélgetni. Természetesen a téma a péntek este volt. Kiderült, hogy a  majdnem csókunkról elég sokan tudnak... amikor ez szóba került minket nézett mindenki, hogy mondunk róla valamit. Én meg azt hangoztattam nagy lelkesedéssel, mennyire jó, hogy nem lett belőle semmi. Közben folyamatosan téged figyeltelek, vagyon mit reagálsz. Sosem voltam jó az ilyenekben, de az arcodon zavarodottságot láttam, egy cseppnyi szégyenkezéssel és csalódással vegyítve. Vagy ezt is csak én képzeltem oda? Esetleg ez volt az első rossz lépés amit tettem? Talán nem kellett volna megszólalnom, és akkor mindketten csak zavarodottan elnéztünk volna a másik irányba, várva, hogy a többiek napirendre térjenek a dolog fölött és másra terelődjön a szó. Akkor számodra is világos lett volna, én is érzek valamit. De én sajnos nem ezt tette. Azt már írtam, hogy sosem tudtam kifejezni az érzéseimet. De ezt mindig tudtad rólam. Te ezért úgy érezted, nem jelentesz számomra többet, mint egy barát. És azok is voltunk. De ekkor annál már többek is... De mint jó baráthoz illik, te nem hagytál el. Akkor kezdődött, hogy te szinte minden órám mellém ültél. Volt, hogy másokat kértél meg, cseréljenek veled helyet, csak azért, hogy a közelemben ülhess. Ezen kívül minden maradt a régiben. Semmi nem változott. Csak az érzéseim irántad, Én már máshogy néztem rád...

'Talán igaz, amit mondanak. Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled, és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni..'
Forrás:http://idezetmaniacicatol.blogger.hu/2014/1

A Mi sztorink 4.

Szóval nálunk minden a barátsággal kezdődött. Talán csak azok tudják igazán szeretni egymást, főleg hosszú távon, akik előtte barátok voltak. Csak úgy ismerhetjük meg egymást igazán. A barátok előtt nincs titok. Neked sem volt titkod előttem. És én is meztelen voltam előtted. Nem volt olyan téma amelyről ne mertünk volna beszélni. Igazából még most sincs... Nem is vettük észre, de az a sok délután, amit azzal töltöttünk, hogy a telefonon keresztül hallgattuk egymás hülyeségit, a sok 'veszekedés' és gyerekeskedés barátokká formált minket szép lassan. Én ugyan még akkor sem éreztem semmit, de mások már észrevették azt a kapcsot, ami kettőnk között fonódott és minden nappal egyre erősebbé vált. Baráti jó tanácsokat kaptam. Azt mondták te már nem tudod titkolni... rajtad nagyon látszik... de azt állították, én sem úgy nézek ki mint akit nagyon zavarna a dolog...;) És nem is zavart. Nagyon jól éreztem magam és akkor ez volt a legfontosabb. De akkor már nem volt mit tenni. Felnyitották a szemem. Elkezdtelek figyelni. És ami addig meg sem fordult  a fejembe, az hirtelen a gondolataim középpontjába került. Onnantól kezdve mindent sokkal szebben láttam. Életemben először volt, hogy reggelente boldogan keltem fel, hogy mehetek iskolába. Sőt, már indulás előtt két órával fent voltam... készülődtem reggelente... hajat mostam, sminkeltem magam. Akkoriban kezdtem el ezeket a dolgokat nem a magam, hanem valaki más kedvéért csinálni. veled álmodtam. Veled voltam egész nap. Veled beszélgette haza fel... és ha véletlenül mégsem, akkor meg rád gondoltam. Legalább százszor elképzeltem, mennyire jó lesz ha már együtt leszünk. Annyira vártam, hogy telt ajkad az enyémet érintse! De még ez is inkább csak rajongás volt. És akkor jött az after party... Féltem tőle. Nem buliztam még veled, és nem tudtam mire számítsak. Szívem összeszorult ha arra gondoltam mi lesz, ha mással látlak. De nem így történt. Te végig velem voltál. Rengeteget táncoltunk együtt, de mind csak olyan barátinak tűnt. Nem olyan voltál mint a többi pasi, akik egyből szorosan magukhoz vonnak, két perc után mindenfelé jár a kezük, öt perc múlva meg már a számban vannak... Te nagyon óvatos voltál. Lassan léptük át a határokat, nagyon lassan. Mindketten tudtuk, hogy nagyon sok múlik ezen, mivel mi elsősorban barátok voltunk. Úgyhogy nem lehettél erőszakos. Először csak egymással szemben táncoltunk és csak szép lassan, nagyon óvatosan vontál magadhoz. Nem is érzékeltem azt a pillanatot amikor kezeidet a derekam köré vontad, én meg vékony karomat a nyakad köré terítettem. Mintha órák alatt tettünk volna meg minden apró kis mozdulatot... De akkor már így táncoltunk tovább. Mintha az egész világ eltűnt volna és csak mi maradtunk ott egymást ölelve. És ez az ölelés sem olyan volt mint amit eddig éreztem. Előtte mindig csak az ösztönöknek engedelmeskedtem. Sodródtam az árral. De akkor az karatom is épp úgy jelen volt. Nem számított, hogy előtte mennyi vodkát ittam meg, tudtam, mit teszek és azt is miért. És biztos vagyok benne, te is ugyan így voltál ezzel. Azt itt meg kell említeni, hogy legalább egy fejjel magasabb vagy nálam... Fejedet lassan lehajtottad hozzám. Ajkad felfedező utat tett a nyakamon, egyre mohóbban és mohóbban. Feljebb vándoroltál és az ajkamat kerested. Vágytam, hogy forró ajkaink egybeolvadjanak, de ekkor az ösztönök vették át az irányítást... innentől képszakadás. Mintha mély álomba merültem volna. Azt tudom, hogy nem találkozott a szánk. Jöttek a barátaim és kirángattak oltalmazó ölelésedből. Két perc múlva már az utcán voltunk. Rohantunk a vonathoz... És én el sem köszönhettem tőled...

Valahol azt olvastam, hogy az első szerelem meghatározza, milyen lesz életünk során a szerelmi életünk... Úgyhogy nálam valószínűleg itt volt a hiba. Tehát elképzelhető, hogy az a sok, (általam) idiótának titulált férfi mégsem volt annyira hülye, amikor kijelentették, hogy engem képtelenség kiismerni, mert nem vagyok hajlandó megnyílni előttük. Ezért futott zátonyra minden próbálkozásom hosszabb távú próbálkozásom a másik nemmel. De mégis mit tehetnék ez ellen? Valami elromlott bennem, amit már nem lehet helyre hozni. Félek... nem akarok újra csalódni. Nem akarom átélni azt, amin már egyszer keresztül mentem.

Mégsem...

Elképzeltem milyen lesz, ha végre megteszem. Mennyire boldog és megkönnyebbült leszek, ha már végre túl leszek rajta. De most nem azt érzem. Boldog vagyok. De nem úgy ahogy képzeltem. Attól még semmi nem változott. Ugyan olyan üres vagyok.

Erősengyenge

Otthon úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, amit eltervezek. Itt nincsen bennem ez az érzés. minden annyira nehéznek tűnik, én meg borzasztóan gyengének érzem magam. És mégis... erős vagyok. Nem érzem, de tudom. Férfiak halnak bele a szavaimba és a tetteimbe. Már nem keresek olyat aki hasonlít rád. Már nem próbállak pótolni senkivel, mert tudom, hogy nem lehet. Már csak használom a férfiakat. Érzések nélkül. Ha már nincs rájuk szükségem, ha már nem származik belőlük nyereségem akkor a kukába hajítom őket, eldobom mint egy mocskos rongyot. És nem számít mit éreznek. Nem érdekel, hogy összetöröm a szívüket. Az sem érdekelt, hogy képes volt öt órát utazni csak azért, hogy lásson engem és ajándékot adhasson. Az ajándékot elfogadtam. De ő mehetett haza. Ez is miattad volt. Egyetlen bűne az volt, hogy kicsit sem hasonlított rád... Talán rossz ember lettem. Lehet, hogy te tettél azzá? De lehet, hogy csak én magamat. Talán az érzelmeim sérültek, olyannyira, hogy már nem vagyok képes sem a szeretetre, sem az empátiára, sem semmi másra ami jellemző egy normális emberre. És tudod mit??? Már ez sem érdekel! A szeretet eddig csak fájdalmat okozott. Az empátia pedig rengeteg félreértést.

A Mi sztorink 3.-Kincsem

Te emlékszel még azokra a töriórákra? Vagy csak bennem élnek ennyire mélyen...? Mit műveltünk mi azokban az időkben...:) Állandóan hülyéskedtünk. Igaz ami igaz, nem akkor voltak a legjobb jegyeim a középsuliban. De mégis ez a legemlékezetesebb. Nem hagytuk egymást tanulni. Lökdöstük egymás kezét miközben írtunk...összefirkáltuk a másik füzetét, és a kezét...végig beszéltük az egész órát! Azok a szúró pillantások amit a tanár küldött felénk! És amikor már dühöngött, hogy nekünk mért kell állandóan beszélnünk, mi akkor sem voltunk hajlandóak elszakadni egymástól, nem zavartattuk magunkat, átváltottunk levélre :D Istenem, mennyire gyerekek voltunk! Mostanában már tényleg érzem, hogy felnőttem. Nem nem tudnék megint úgy viselkedni mint akkor. De én még akkor sem voltam tudatában, hogy szeretlek e. Lehet hogy már akkor is a szívemben voltál, lehet, hogy nem. Ezt már nem fogom megtudni, de az biztos, hogy akkor már elkezdődött valami. Utána jött a következő lépés. Gondtalan gyermekekből, idős házaspárrá váltunk. Mindig azon veszekedtünk, hogy ki tud jobban sütni. Még versenyt is rendeztünk! És te képes voltál nekem sütni egy egész tortát! De én egyre csak azt mondogattam, hogy én akkor is jobban sütök! Mindenki azt mondta, hogy ez is mennyire nagy dolog egy fiútól. És mennyire igazuk volt! Nem becsültelek meg eléggé akkor. Bár, te ugyan ezt csináltad velem! Bármit sütöttem, neked soha nem ízlett... legalább is azt mondtad... de volt, hogy nem is voltál hajlandó megkóstolni :( Sosem úgy viselkedtünk egymással ahogy kellett volna. Lehet, ez volt velünk a baj. Nem tudtuk egy más iránt kifejezni az érzéseinket. De még ebben az időszakban is csak barátként tekintettem rád. Ezekben az időkben történt, hogy el kezdtél hívogatni. Nem értettem, a dolgot. indig azt mondtad, hogy csak unatkozol mikor mész haza felé és más nem vette fel a telefont. De tudtam, hogy ez nem igaz. Látod! Akkor sem voltál képes kimondani, hogy hiányzott a hangom vagy valami... inkább hazudtál. De én ugyan ezt csináltam mindig. Talán egymást tanítottuk meg erre. Mégis, bármiért is hívtál az volt a napom legjobb rész. A telefon mellett ültem, nehogy elhalasszam a hívásod és ne halljam a hangodat. Ha néha nem is vettem fel, te mindig addig hívtál, amíg meg nem szólaltam a vonal másik végén. Mikor megláttam a kijelzőn a nevedet, mindig gombóc volt a torkomban, bukfencet vetett a gyomrom, de amint benyomtam a gombot és meghallottalak egyből megnyugodtam és azt gondoltam, hogy ez a legszebb hang a világon. Édes basszusod volt számomra a legszebb muzsika. Még mindig az... ezért voltam én nagyon szerencsés szilveszter éjjel. Kilenc órán keresztül hallgathattalak...

Tényleg sírva hagytam ott az országot. És sírva léptem be ide is. Nem az várt amire számítottam. Emlékeimben minden zölden izzott, de mikor megpillantottam itt a tájat, minden kopárnak és fakónak tettszett. Lehet, hogy a sok eső ellenére a tél itt is megkoptatta a természetet? Nem hiszem. Más ugyanolyan zöldnek láthatta, mint ahogy az az emlékeimben élt. Csak számomra fakult meg a táj. Ugyan úgy ahogy minden más is megfakult körülöttem... De te még mindig élénken rajzolódsz ki életem sivárságából.

Indulok. Ma éjszaka már egy másik országban leszek, és minden egyes perccel egyre távolabb kerülök majd tőled, míg meg nem érkezek távoli börtönömbe. De csak a testem utazik. A lelkem és a szívem az itt marad. Itt hagyom azon a helyen, ahol igazán boldog voltam valaha. És ahol a szívem elszenvedte azokat a borzalmas sebeket amik nem akarnak begyógyulni. Ironikus, hogy ugyanazon ok miatt voltam valaha nagyon boldog, amiért most ennyire szomorú vagyok, amiért annyi könnycseppet ejtettem már... és ejtek most is. Az emlékek idővel megfakulnak. Egyszer talán te is el fogsz kopni. De a szívemben örökre ott leszel, mert gondoskodtál arról, hogy jó mélyen bevésd magad oda... Sírva fogom itt hagyni az országot, ezt megígérhetem...

A Mi sztorink 2.

Minden akkor kezdődött amikor 11. osztályba léptünk. Előtte se voltunk rosszba, semmi bajunk nem volt egymással, de valahogy sosem beszélgettünk túl sokat. Mi lehetett ennek az oka? Te fiú voltál. Bár igaz ami igaz, nekem mindig is több fiú barátom volt mint lány. De mint már mondtam, rád sosem tudtam úgy tekinteni, mint egy barátra. Akkoriban sehogy sem tekintettem rád. Egy osztályba jártunk 6 évig, de különösebben nem foglalkoztam veled. Igaz, néha vicc tárgyává tettünk, de ennyi volt. Aztán 11-ben te valamiért elkezdtél érdeklődni irántam. Nem értetem, hogy mi történt. Még most sem értem. De nagyon sokat foglalkoztál velem. Töri órán kijelentetted, hogy te mostantól mellettem fogsz ülni. Emlékszem, én azt a 'most nem értek semmi, de nagyon hülyének nézlek' arckifejezést produkáltam, amivel mindig meg tudtalak nevettetni... akkor sem történt másképp. Csak szépen kinevettél, de nem szóltál semmit. Maradtál mellettem. Na, nekem akkor kellett volna elrohannom. Fölállni a padból és szépen átballagni valaki más mellé. De nem tettem. Akkor először figyeltem meg az arcodat. A mosolyodat. És a mosolyod volt az ami ott tartott. Meg az ahogy reagáltál az arckifejezésemre. Te mindig mindent értettél velem kapcsolatban. Neked soha nem kellett magyaráznom semmit. Oda figyeltél rám, egészen az elejétől. Szóval talán az első közös törióránk döntötte a sorsomat. Nehéz megmondani így két év távlatból, hogy akkor éreztem e valamit. És vajon te? Szerintem igen. Hiába tagadtál később mindent...

A mi sztorink 1.

Mikor szerettem beléd? Melyik volt az a pillanat amikor már végem volt? Amikor már nem én irányítottam saját magam, amikor már nem a gravitáció vonzott a földhöz, hanem te...? A múlt melyik pillanatára kéne visszamennem és menekülni a másik irányba? De tudom, hogyha ezt megtehetném, akkor sem tenném. Nagyon fáj, de egy pillanatot sem bánok. A szívem elviselhetetlenül fáj megint (még mindig...), de a fájdalom emlékeztet arra, hogy te tényleg léteztél az életemben és nem csak egy homályos álomkép voltál a rideg éjszakában. Azt hiszem, hogy a sorsom kilenc éve pecsételődött meg. Amikor 10 évesen ugyan abba az osztályba kerültünk. Persze akkor még nem sejthettem semmit. A végzetem csak 7 év múlva csapott le rám. 17 évesen, ugyan már valamivel idősebben, érettebb fejjel, de még bizonytalan, labilis érzelmekkel. Olyan érzelmeket váltottál ki belőlem, amiket előtted senki. Ezektől először megzavarodtam, majd megijedtem végül pedig vakmerővé váltam.

Just stay strong

Mégsem szerettem ki belőled. Talán sosem fogok. Hiba volt elmenni tegnap. Nem akartam felkavarni a múltat... ami igazából a jelenünk is. Hogy is gondolhattam volna, hogy mi majd nem leszünk együtt. Hogy nem fog érted kiáltani minden sejtem, amikor tudja, hogy ott vagy a közelemben. Vágytam a mosolyodra, a hangod melegségére, a tested közelségére. Akartalak. Nem ugyanúgy mint régen. Van valakid és én ezt elfogadom. Tényleg. Komolyan azt akarom, hogy boldog legyél. De én nélküled nem tudom elképzelni az életem. Nekem az is elég lenne ha barátok maradhatnánk. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Köztünk csak két út van. Vagy a mindent elsöprő szerelem, vagy a végső különválás. Nincs harmadik lehetőség. Nincs barátság. De nem tehetek róla, én nem akarok nélküled lenni. Csak most jövök rá hogy miért volt ennyire elviselhetetlen ez a néhány hónap. Már a tudat is, hogy te olyan messze vagy tőlem, mint még soha kikészített és teljesen felemésztett. Én nem működök nélküled. Tegnap nem csináltunk semmi érdekeset. Csupán végig beszélgettük az éjszakát, úgy mint régen... mellettem voltál, láthattam újra azt a félmosolyt az arcodon, amit annyira szeretek és akármilyen elképzelhetetlen, ez annyira boldoggá tett amilyen már hónapok óta nem voltam. Félek a gondolattól hogy soha többé nem láthatlak. Elképzelni nem tudom, azt hogyan bírnám ki. Ez az űr a hasamban... ez a szúró, elviselhetetlen hiányérzet a bordáim között... Tudom, idővel enyhülni fog. De soha nem fog eltűnni.
Más részről viszont örülök, hogy mégis elmentem. Hiába annak, hogy most valószínűleg elég kemény időszak vár rám emiatt, de nekem még így is megérte  ez az egy éjszaka. Tudom, ez az a fajta szeretet amiről beszéltél nekem az este. Amikor mindent megbocsájtunk, eltűrünk, elfogadunk, hajlandóak vagyunk bármilyen kompromisszumra, csak a másikkal legyünk, hogy ne lássuk meg a valóságot. Mert én most bármit megtennék azért, hogy ne lássam ennyire tisztán a valóságot. De sajnos látom. Sokkal élesebben rajzolódik ki mint valaha. Nem tudom van e jövőm itthon. Érdemes e vissza jönnöm. De azt tudom, hogy  szerelemben nincs sok jövőm. Én már megkaptam saját szerelem adagomat erre az  életre. Bárkinél próbálkozom a te emléked mindig vissza húz. Nem találom a nekem való párt, a másik felemet, de csak azért mert belőled nincsen még egy. De téged nem nekem gyártottak. Egyszeri vagy, csodálatos és megismételhetetlen...