Hallgatás

Van mikor arra a talajra tévedünk,
Ahol a szavak már kevesek ahhoz,
Hogy kifejezzük érzéseinket.
Ilyenkor nincs mit tenni, hallgatni kell.
Túl sok minden kavarog most bennem,
És nem tudom szavakba önteni.

Felejteni akartam...nem tudok.

Önző voltam, hogy kijöttem. Nem gondoltam az öcsémre. Nem csak engem viselt meg , hogy a bátyánk maga ellen fordult, eldobva ezzel az életet. Én elmenekültem otthonról, ő viszont ott maradt minden borzalommal együtt. És most lehet, hogy őt is elvesztem. Én meg közben boldogságot találtam itt. De tudom, hogy most is én fogom a rövidebbet húzni... de teljesen megérdemlem, és most nem félek a fájdalomtól, nem fogok megpróbálni védekezni ellene, ez elől most nem fogok elmenekülni. Mosolyogva fogom szembenézni vele, mint ahogy te tetted azzal a bizonyos vonattal ami végül elszakított tőlünk...

Kockáztattam

Kockáztattam és semmit nem nyertem,
Mindent csak újra elvesztettem.
Bevallottam magamnak, tetszel,
És már vágyik rád a testem,
De te sem leszel enyém,
Csak egy eszköz voltam megint
Egy játékszer, hogy ne unatkozz annyira.
Te sem vettél komolyan, talán nem is lehet,
Túlságosan gyerek vagyok én még neked.

Kellesz

Mi a fontosabb?
A büszkeségem és semmit nem kapni,
Vagy kockáztatni és mindent megnyerni...

Az igazi gond

Azt hittem elég erős vagyok ahhoz, ha eldöntöm, hogy nem gondolok rád, akkor azt be is tudom tartani... de az agyamba mindig beférkőzöl. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy szar egyedül lenni. Jó lenne valaki aki átölel, akinek érezhetem a teste melegét, akinek érzem, fontos vagyok. És rajtad kívül nem ismerek itt mást. Ez a baj az új helyekkel. Annyira magányosak vagyunk, hogy bárkiről képesek vagyunk azt hinni, érzünk iránta valamit. Pedig csak arra vágyunk, hogy valaki mellettünk legyen. Én is erre vágyok most...

Blogom népszerűsítése :)

http://blogok.info

Ez vagyok én...

Eddig mindenkit sikerült magam mellöl elűznöm... Akkor te mért lennél kivétel? Ebben már jó vagyok. Sokat gyakoroltam az évek során. Csak magamat próbálom ezzel védeni, de tudom, hogy így sem teszek jót... Pedig te tényleg akartál engem és nem csak egy éjszakára. Talán nem is örökre, de ez nem is baj, mert az örökre úgyis túl hosszú idő... Mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyi ideig lennénk boldogok? Az elején biztos. Aztán elkezdődnének a bajok, Én besokallnék... elég hamar, ahogy magamat ismerem... De mért ezek jutnak legelőször eszembe? Még össze sem jöttünk, és én már ezen gondolkoztam. Talán nem kéne ennyire előre terveznem a dolgokat. De sajnos előttem van az a nagyon sok rossz példa, amit láttam és amiket átéltem. Nem csak a kapcsolatok terén, hanem az életben. És épp ezért van az, hogy úgy gondolom, hogy én sohasem lehetek boldog valakivel. Mikor valakivel sikerült volna igazán jól éreznem magam, mindig történt valami, és végül ott maradtam egyedül, összetörve. Az a szombat délután csodálatos volt, amit együtt töltöttünk el a parkban. Utána azt éreztem, hogy már egy kicsit a tied vagyok, egymáshoz tartozunk... ez tartott kb. másnapig. Utána megrémültem attól amit érzek és tudat alatt már elkezdtem tervezni a védekező hadjáratomat. Ami sikerrel járt. És lehet, hogy még nincs minden veszve, talán még vissza tudnálak szerezni, de tudom, hogy nem foglak. Ahhoz túl jól ismerem magam. Gyáva vagyok. Hisz nem ahhoz kell a bátorság, hogy valakit eltaszítsunk magunk mellől. Ebben nincs semmi kockázat... Azt hittem változtam a nyáron történtek óta, de ma rájöttem, hogy nem. Ugyan olyan vagyok, mint voltam: egy mazochista, aki mindenkit eltaszít magától.

Még próbálom tagadni...

Fejed az ölembe hajtottad,
Úgy élvezted lustán az őszi napsugarat.
Karommal óvatosan átöleltelek,
Te meg gyengéden megfogtad a kezemet.
Ujjaidat lassan csúsztattad a combomon,
Figyeltél minden rezzenést az arcomon.
Örülnöm kéne, de most sem tudok,
Félek, hogy elhagysz és én összeroppanok.
Szeretnék bízni benned,
De túl sok volt már a fájdalom,
Mindenki ki megölelt, végül csak átbaszott.
De tudom, nincs vissza út,
Még magamnak sem vallom be,
Amit te már régóta tudsz.
Mikor először megláttalak
Valami megmozdult bennem,
A mellkasomnál, mélyen a szívemben.
És azóta csak egyre jobban dübörög,
Ölelésedre vágyom, mint egy árva üldözött .
Mint egy kisgyermek, kit elhagyott az anyja
És csak arra vár, hogy valaki befogadja.
Próbáltam pajzsot verni a szívemre,
De te vagy az aki ezt észrevétlenül leszedte.
Most ott van az élő, lüktető szív
És nincs mi megvédje.
Foglalkoznod kell vele,
Különben a bánat emészti fel örökre.

Szíven döfve

Mégis kinek akarok hazudni? Kit akarok átverni? Magamat nem tudom, itt meg nincs olyan akit érdemes lenne. Legalább a saját tanácsaimat megfogadhatnám néha napján, ha már másokét nem szoktam. Azt hittem valami véletlen folytán ő más lesz mint,  a többi. De nem. Az összes ugyanolyan. Már épp, hogy kezdtem volna bízni benne. Persze nem úgy bízni, mint ahogy más emberek szoktak. De hozzám képest már ez is nagyon jó volt. Elhittem, hogy amit mond az igaz. Hogy amikor azt mondja nekem hogy hiányzol, azt komolyan is gondolja. De ez a szó olyan volt a szájából mint egy tőr, mely egészen a szívemig hatolt és sebet vágott rajta. Igaz, egészen picit, de már szivárog belőle a vér, és csak egy újabb döfés kell, hogy még jobban kitáguljon és akkor majd megint nem akar begyógyulni...