A little piece of me

Éjszaka van. Minden néma, én meg kissé mámoros vagyok a bortól. Ilyenkor valamivel őszintébb tudok lenni, mint máskor. Bár nyilván most sem fogom túlzásba vinni... Mindig túl sokat titkolóztam előtted... mindenki előtt. Most mentegetőzhetnék azzal, hogy én erről nem tehetek, mert engem ebbe neveltek bele, de mégsem teszem, mert tudom, tehettem volna ellene.
Egyetlen lányként nőttem fel, öt fiú között. Közülük csak egy édestestvérem, azonkívül féltestvér mindkét szülőm oldaláról, és volt fogadott testvérem is, ami megint csak nem a szokványos módon került a képbe. Mindezek ellenére boldog  gyerekkorom volt. Akkor még hagyták, hogy tényleg gyerek  legyek és nem vontak bele a hazugságokba, titkolózásokba. A bátyáimat meg imádtam. Nem laktak velünk, de ahányszor csak ellátogattak hozzánk, csüngtem minden szavukon. Én nem olyan lány voltam, aki szép ruhákban billegett a tükör előtt, vagy Barbie babákkal játszott... az egész napomat kint töltöttem a az erdőben, katonásat játszottam én is a fiúkkal. Mindig is nagyon kevés lány barátom volt.Mivel a családban én voltam az egyetlen lány, engem is úgy neveltek mint a fúkat, így nem véletlen, hogy később is velük találtam meg legkönnyebben a közös hangot.
Igaz, te nem voltál ennek az időszaknak a  részese, de volt egy olyan másfél-két év, amikor egyik bátyám ki volt tagadva a családból. Az egyetlen esélyem, hogy lássam az volt, ha megszöktem otthonról. Nem mehettem el az esküvőjére sem... igen, arra, ami végül a végzetét okozta...
Amiről tudtál (az egyik kocsmatúránknak köszönthetően), hogy egy másik testvérem is ki lett tagadva a családból több mint három évre (te csak ennyit tudtál, de emlékszem ettől is sokkot kaptál egy időre), a fogadott testvérem halálának az eltitkolása miatt. Hozzá sose szöktem el.
Vele júniusban békültünk ki, mert a legelőször kitagadott testvérem úgy gondolta minden problémáját megoldhatja, ha kiáll egy vonat elé... Akárhogy is, úgy néz ki a tragédia összekovácsolta a család azon részét... Én inkább elmenekültem...
Ezeket azért nem mertem soha senkinek se elmondani, mert néhány ember nagyon könnyen el tud ítélni bárkit, anélkül hogy inkább próbálnák megérteni őket, mások sajnálnának mindezért és vannak akiket meg csak simán sokkolna... én egyiket sem akarom, ezért tartom inkább magamban.
Nem akartalak belekeverni a zűrös családomba... Ja, és még a negyedét sem említettem az egésznek. Ez csak az ami legfájóbb nekem.
Remélem ezt elolvasod és megérted majd, mért viselkedtem úgy, ahogy. És remélem egyszer eljut ez mindenkihez akit valaha is kizártam a szívemből...

És akkor  most jöjjön egy kis jó zene, a sok komoly dolog után :)

Imádom, imádom, imádom az össsssssssssssssszeseeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeet!!!!!!!!!!! :DDDD

Pain

"Pain, withouth love

Pain, I can't get enough

Pain, I like it rough

'Cause I'd rather feel pain than 

Nothing at all..."

Ide is elérkezett a jó idő. Illetve, tegnap már szinte egész nap lehetett látni a napot, és a téli kabát-sapka-sál kombót is otthon hagyhattam, ami azt jelzi, hogy bármilyen hihetetlen is, de itt a tavasz. És ettől még jobban hiányzol. Én jobban érzem magam amikor egész nap borult az idő és zuhog az eső. Az legalább tükrözi a hangulatomat. Ha ki süt a nap, mindenki megy ki a szabadba. Ahogy sétálok, minden egyes parkban visítozó gyerekeket, nevető szüleiket, fátyolos szemű párokat látok. Mindeni boldog, mindenki mellett ott van valaki...
Esőben szinte senki sincs az utcákon. Egyedül kóborlok, hagyom, hogy hajam elázzon, hogy a smink lefolyjon a szememről, fura ábrákat rajzoljon arcomra. Nem zavar...
Tudod, van még valami amiért utálom a tavaszt. Két éve, tavasszal törted össze mindazt amiben hittem. Akkor gázoltál át a szívemen, úgy , hogy csak roncsok maradtak utána; azóta is keresem a cafatokat és próbálom visszailleszteni. Ne  hagytál nekem könnyű munkát. Nem egy helyre dobáltad szívem darabjait, megadva a lehetőséget, hogy azt a helyet elkerülve tovább léphessek... nem. Szét szórtad a világban, így bárhova megyek belé botlok. Egyenként kell megküzdenem minden egyes cafattal, de mindegyik legyőzése után erősebbé válok. Talán ez az út a teljes gyógyuláshoz. Nem tudom, hogy te intézted e így, vagy én választottam ezt tudat alatt, de ez pontosan rám vall. Sosem a sima utat választom, hanem a nehéz-rögöset, ami könnyekkel és fájdalommal van kikövezve...

"Szeretek az esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.!"

A mi sztorink 6

Tudod, mindig zuhanyzás közben törnek rám a legkedvesebb emlékek. Ma, miközben élveztem a forró víz kényeztető simogatását a bőrömön, eszembe jutott az az este, amikor először fogtad meg a kezem úgy, mint férfi a nőnek.
Aznap valamelyik barátnőmnek a születésnapját ünnepeltük és te is meg lettél hívva.Csak egy sima kis bowlingozás volt betervezve, semmi több... de végül is másképp alakultak a dolgok. Emlékszem, akkor is végig együtt voltunk. Voltunk mi, és a többiek. Mi ketten, egy saját kis univerzumban. Nem volt szükségünk senki másra, mert ott voltunk egymásnak. Érdekes, hogy ez még mindig nem változott. Szilveszterkor ugyan ezt csináltuk. Pedig a két idő között annyi minden történt!
Mivel jól alakult a hangulat (mint később megbeszéltük, ez valószínűleg a mellettünk lévő bárnak volt köszönhető...), úgy döntött a társaság, hogy átmegyünk egy kocsmába. Naná, hogy mi is csatlakoztunk.:) Mint ahogy az már megszokható volt, mi végig egymással voltunk elfoglalva, és persze sorra fogyasztottuk közös kedvencünket, a vodka narancsot. Annyira jól érezte magát mindenki, nem akartuk, hogy vége legyen az estének. Viszont egy kis városban nincsenek örökké nyitva a kocsmák....
A szükség nagy úr, úgyhogy otthagytuk a társaságot, és kimentünk cigizni. Cigizni is te tanítottál meg még egyszer, régen... Ugyan ez nem tűnik túl romantikusnak, de ez is mutatja, hogy mennyi minden köt hozzád.
Mi mindig is őrültek voltunk, de aznap este még magunkat is felül múltuk. Kitaláltuk, hogy mi fagyizni akarunk. Nem törődtünk azzal, hogy január volt, és nem mellesleg mínusz 15 fok, és hogy rajtad meg csak egy szál póló. Bár ez is az én bűnöm volt... voltam annyira okos, hogy egy rövid ujjú ingben mentem ki. Beszélni se nagyon tudtam annyira fáztam. Többnyire csak vacogtam. De neked nem mondtam semmit. Nem is kellett. Észre vetted te azt magadtól is. Gyorsan kibújtál a pólódból és rám adtad. Nem kérdezted akarom e... Mikor már visszafelé jöttünk a cukrászdából, elkezdtél nekem mesélni a régi barátnődről. Természetesen tudtam róla, és azt is tudtam, hogy ő volt az első és addig egyetlen szerelmed, és talán még mindig szereted... Akkor este, ott azon a kihalt, koszos utcán, lemondtál nekem valamit, amit addig még soha senkinek...

Az egyik barátunk kapott egy váratlan telefonhívást, hogy egy kosármeccsre be kéne ugrania bírónak. Ekkor jött az ötlet, hogy átmehetnénk mi is megnézni a mecset. Emlékszem, nagyon kérleltél, hogy én is menjek. De fel kellett hívnom apámat, mert az eredeti terv az volt, hogy bowlingozás után megyek haza. Amíg telefonáltam, te végig ott álltál mellettem, és láttam a szemedben, Te TÉNYLEG akarsz engem, sokat jelentek neked.És ez nagyon jól esett. Talán attól a pillanattól kezdve néztünk egymásra másképp. Én természetesen el lettem engedve. Tulajdonképpen engem apám sosem fogott szigorúan. Ahova akartam menni, oda mindig el voltam engedve. Azt hiszem mindig is megbízott bennem teljes mértékben. Sosem adtam okot az ellenkezőjére. Ennek ellenére sok olyat tettem amit megbántam. Amit az élet elém gördített azt mindent kipróbáltam. Te sem tudtál rólam mindent. De senki sincs aki mindent tudna rólam. Nehezen nyílok meg, ezt te is tudtad. De veled valahogy mégis mindig minden könnyebb volt...
 Te is tudtad, hogy apa el fog engedni, de még is, mikor mondtam, hogy mehetek, olyan volt az arcod, mint egy kisgyereknek aki épp most tudta meg, hogy előre hozták a karácsonyt...
Vissza mentünk a többiekhez. Ugyan, ennél a pontnál erősen megcsappan a létszám, de még így is maradtunk annyian, hogy egy fuvarral nem tudtak minket elvinni a stadionhoz. Mi felajánlottuk, hogy megyünk a másodikkal, és addig is sétálunk egy kicsit. Szép lassan el is indultunk. Emlékszem, te vissza akartál rángatni, mert egy részeg alkoholista nagyon rám volt indulva, te meg azt akartad, vegyem rá, hogy fizessen nekünk valamit... Az elfogyasztott alkohol mennyiségnek és a 15 centiméteres magassarkúmnak köszönhetően ( na meg persze annak, hogy én mindenképpen  az útpadkán akartam egyensúlyozni) sajnos egyedül nem voltam képes a járásra, ezért jobbnak láttad ha inkább belém karolsz. Soha sem arról voltam híres, hogy akármiben is vissza fogom magam... egész úton az én hülyeségeimtől zengett az utca. De ez téged nem zavart, te is ugyan olyan voltál mint én, mindig élvezted az életet, téged sem érdekelt mások véleménye. Mindig elfogadtál olyannak amilyen vagyok, és ezt nagyon szerettem benned...
A többiek előttünk baktattak csöndesen. Mindig mi voltunk az utolsó. Nagy sokára mi is oda értünk a megbeszélt helyre. Rajtunk kívül már mindenki fáradt volt. Mi szórakoztattuk a társaságot. Azt hiszem szerették amikor együtt voltunk. Valahogy kiegészítettük egymást. Ha együtt voltunk, mindketten másmilyenek voltunk, mint egyedül. Mindig is azt éreztem, hogy a barátaim jobban szeretik azt az embert aki veled voltam...
A sok hülyéskedéstől és hangoskodástól kicsit megszédültem ezért beléd akartam karolni megint, mert féltem, hogy elesek. Nem tudom mért tetted azt ami ez után következett. Talán félre értetted a mozdulatom... vagy talán vágytál az érintésemre... De te lenyúltál a kezemért, és össze kulcsoltad a tieddel. Ez után rám nevettél, és szorosan magadhoz öleltél. Abban a pillanatban megnyugvás öntött el. Úgy éreztem, minden tökéletes. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell...
Megérkezett a kocsi. Mivel senki sem volt elég józan ahhoz, hogy számoljon, akkor derült ki, hogy hatan kell elférnünk az öt személyes kocsiban. Én voltam a legkisebb, kézenfekvő volt, hogy én fogok valaki ölébe ülni. Persze, hogy a Tiedbe. Igazából nem is nagyon hiszem, hogy megengedted volna, hogy valaki máséba beülje, főleg, mivel te is tudtad, nem te vagy az egyetlen aki kivetette rám a szemét. Szinte még most is érzem, ahogy egyik karoddal öleled a derekam és szorosan húzol magadhoz, míg a másik kezeddel a combomat simogatod...

Eltüntél

Megnémultál.

Már nem szorítasz olyan erősen magadhoz,

kezeidet sem látom tisztán,

nevetésed is elhalványult.

Mintha csak egy álom lettél volna.

Kezdem érezni, nélküled is lehet életem.

Nem oly ragyogó, felkavaró,

de megtalálhatom helyemet,

részesévé válhatok létezésemnek.

Nem akarok többé csak egy testbe bújt, üres lélek lenni.

Többé nem te leszel a mintapélda.

Tudom, nincs még egy ugyan olyan mint te.

Nálad jobbat fogok találni,

Ő nem fogja össze törni a szívem,

Becsülni fog, értékelni, én leszek számára a minden.

Talán ő csak az álmaimban él és nem fog kilépni onnan,

nem ölt testet, reggel nem ébred mellettem.

Lehet, nem most találok rá, csak egy másik életben,

de mégis, tudom,nem te vagy számomra az egyetlen.

"Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént."

Határok nélkül

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy arról írjak, milyen egy másik országban élni. És én folyamatosan csak rólad írok. De tudod, itt lenni nem annyira jó. Két hónap múlva megyek el és így nem sok értelme van új barátságokat kötni. De a régieket is nagyon nehéz fenntartani! Már több mint hat hónapja, hogy kijöttem. A hat hónap alatt egyetlen egyszer látogattam haza, két hétre. Az első időszak szörnyű volt! A hiány, a magány... És mondhat bárki bármit, ezek az érzek nem múlnak el idővel. Egyszerűen csak megszokod. Megtanulsz együtt élni vele. Sok barátot vesztette el a hat hónap alatt. Kezdetben ezen is csak keseregtem, de már ezzel sem foglalkozom. Az emberi kapcsolataim, szépen kezdtek leépülni. A család sem olyan már, mint régen volt. Már nem nyújt támaszt és biztonságot. Teljesen önállóvá váltam, bármit képes vagyok megcsinálni egyedül, senki segítségére sem szorulok többé rá. Azon a szinten vagyok ahova az emberek többsége csak 25 éves kora körül jut el. Miután elhagyja az egyetemet és saját életbe kezd. Én egészen másképp fogok belépni az egyetemre mint az emberek többsége. És talán ez majd jó is lesz. De most szomorúan szemlélem azt amivé a magány és az egyedüllét tett. Én mindig otthon laktam. És hirtelen elszakadtam onnan. Négy hónapig nem láttam egy ismerős arcot sem. És miután négy hónap után vége haza értem (bár nagyon örültem neki), mégsem töltött el az a melegség amire számítottam. Nehéz leírni ezt az érzést. Valamilyen szinten szabadnak érzem magam, akit nem kötnek meg korlátok. De ebben sajnos az is benne van, hogy senki nem törődik velem. Nincs aki megállítson, ha hülyeséget csinálnék, aki megfogná a kezem és visszahúzna  a szakadék széléről. Egyedül lépkedek rajta, és rajtam áll, hogy bele ugrok e...