Ez vagyok én...

Eddig mindenkit sikerült magam mellöl elűznöm... Akkor te mért lennél kivétel? Ebben már jó vagyok. Sokat gyakoroltam az évek során. Csak magamat próbálom ezzel védeni, de tudom, hogy így sem teszek jót... Pedig te tényleg akartál engem és nem csak egy éjszakára. Talán nem is örökre, de ez nem is baj, mert az örökre úgyis túl hosszú idő... Mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyi ideig lennénk boldogok? Az elején biztos. Aztán elkezdődnének a bajok, Én besokallnék... elég hamar, ahogy magamat ismerem... De mért ezek jutnak legelőször eszembe? Még össze sem jöttünk, és én már ezen gondolkoztam. Talán nem kéne ennyire előre terveznem a dolgokat. De sajnos előttem van az a nagyon sok rossz példa, amit láttam és amiket átéltem. Nem csak a kapcsolatok terén, hanem az életben. És épp ezért van az, hogy úgy gondolom, hogy én sohasem lehetek boldog valakivel. Mikor valakivel sikerült volna igazán jól éreznem magam, mindig történt valami, és végül ott maradtam egyedül, összetörve. Az a szombat délután csodálatos volt, amit együtt töltöttünk el a parkban. Utána azt éreztem, hogy már egy kicsit a tied vagyok, egymáshoz tartozunk... ez tartott kb. másnapig. Utána megrémültem attól amit érzek és tudat alatt már elkezdtem tervezni a védekező hadjáratomat. Ami sikerrel járt. És lehet, hogy még nincs minden veszve, talán még vissza tudnálak szerezni, de tudom, hogy nem foglak. Ahhoz túl jól ismerem magam. Gyáva vagyok. Hisz nem ahhoz kell a bátorság, hogy valakit eltaszítsunk magunk mellől. Ebben nincs semmi kockázat... Azt hittem változtam a nyáron történtek óta, de ma rájöttem, hogy nem. Ugyan olyan vagyok, mint voltam: egy mazochista, aki mindenkit eltaszít magától.