Már az előzőekben írtam, hogy lezárult az, amiért létre hoztam a blogot. Azonban, elkezdtem egy újat, ami az itthoni életemről szól. Ha van kedved, nézz be, mindenkit várok szeretettel!
http://stellamosoly.blogspot.hu/

Vége?

Ezt a blogot eredetileg azért hoztam létre, hogy az angliai életemet írjam le. Ennek most vége. Három óra múlva indulok haza. Az életemnek egy jelentős szakasza lezárult. Nyolc hónapot töltöttem itt, de ez idő alatt nagyon sokat változtam, ami véleményem szerint a blogban is igen jól nyomon követhető. Nem mondom, hogy megkomolyodtam, mert én sosem fogok. De valahogy mégis felnőtt lettem. Megtanultam elszakadni azoktól akiket szeretek. Mikor kijöttem a családomat és a barátaimat kellett otthagynom. Rájöttem, hogy nélkülük is tudok élni. Most Pacsirtát hagyom itt örökre. Szomorú vagyok, de érzem, hogy őt is el tudom engedni. És végül Nélküled is megtanultam élni. Nem ment könnyen, nem volt akadály mentes, de így a végére sikerült, és az az érzésem, jó munkát végeztem. Sok kellemetlen tapasztalatot viszek magammal haza innen, amik megmutatták nekem a világ igazi arcát. Úgy érzem ezt a blogot nem kéne tovább folytatnom. Többnyire nem konkrétan az itteni élményeimről írtam, de azok is teljes mértékben benne voltak. Sőt, magamat adtam bele, az érzéseimet. Ez a blog már bevégezte a feladatát.

Bye, bye England!

Nehéz elhinni, de ez is eljött. Itt ülök a játékszobában (a másikat befoglalta az új lány) és várom a taxit. Már csak 3 óra és 15 perc... Életem első repülése lesz, ráadásul egyedül kell megtennem... Már most érzem, hogy ezt nem nekem találták ki. Egyszerűen túl sok mindenre kell figyelni. Már reggel óta azon idegeskedem, hogy vajon meg e fogom találni a buszom amivel megyek a reptérre... a reptéren meg e találom a check int... minden rendben lesz a bőröndjeimmel... ja, és egyáltalán, hogy fogok én odáig eljutni két 30 kilós bőrönddel...???!!! Na, ha már meg van a check in, és valami csoda folytán még a bőröndjeim is rendben lesznek, akkor képes leszek e felszállni a repülőre... Még ha külön kéne ezek közül megcsinálnom egy, maximum két dolgot, akkor azt mondom, hogy oké, nem lesz baj, de ez így túl sok, magamat ismerve tutira lesz valami gikszer. Bárcsak ne lenne!!!Otthon akarok lenni minél hamarabb. Nem akarom, hogy akkor történjen valami amikor már majdnem a célban vagyok. Annyira vár mindenki haza. Nem akarok csalódást okozni.
És néhány inspiráló kép...

Három nap!!!

Már rég írtam, tudom. De most eléggé besűrűsödtek a dolgok így a haza menetelem (!!!) tájékán.

Na, akkor kezdjük ott, hogy Pacsirta elment :((( Szóval mióta vissza jött, minden nap találkoztunk, így a házimunka, a gyerekek ,a tanulás és Pacsirta mellett nem nagyon maradt időm semmire... sokszor még a tanulásra sem, úgyhogy most enyhén szólva nem vagyok formában, ami nem túl jó ahhoz képest, hogy alig egy hét múlva érettségi... De egyáltalán nem bánom, hogy tanulás helyett Pacsirtával töltöttem minden szabadidőmet. Az az egy-két hét plusz tanulás maximum csak néhány százalék javulást eredményezett volna, viszont ha én most elmegyek akkor Pacsirtát soha többé nem fog látni.
Amúgy ez is nagyon érdekes, hogy én itt most mennyire közel érzem magam Pacsirtához és az otthoni barátaimtól meg már annyira távol kerültem. Mikor írtak nekem hogy mikor megyek végre haza és majd találkoznunk kell, meg hasonlók... több hétig nem is válaszoltam nekik. Még olyanoknak sem akikért tényleg bármikor bármit megtettem volna, akik olyanok voltak számomra mint a testvéreim. Kellet legalább két hét ahhoz is, hogy legalább a legjobb barátnőmnek vissza tudjak írni, miután szegényke  már hagyott nekem egy rakás üzenetet. Utána elgondolkodtam azon, ez vajon miért van... Úgy érzem, nagyon megváltoztam. Itt tényleg nem befolyásol senki és olyanná formálódtam amilyen én igazából vagyok. Nem akarom, hogy ezt meglássák, nem hiszem, hogy tettszene nekik. Elismerem, sok hibát követtem el, amiknek már elítélek; nem is akarok soha többé beszállni semmilyen őrültségbe, szeretnék szakítani a régi életemmel. De úgy érzem, ez akkor nem lehetséges, ha a régi baráti-kör áll mögöttem. Bár őszintén bevallom, jól esik, hogy így törődnek velem.
Azért is szerettem pacsirtával lenni, mert ő nem változtatott át valaki mássá.Itt is tettem olyat amit ma már inkább visszafordítanék, de ez nem Pacsirta hibája volt, hanem az enyém.
Mikor ide jöttem, nagyon féltem attól, hogy meg fogok valakit szeretni, akit aztán majd el kell hagynom. Épp ezért nagyon óvatos voltam minden férfival. Csak a szórakozást kerestem mindenhol. Mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, gyorsan kiugrottam a 'kapcsolatból'. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal egy nő fog rám veszélyt jelenteni (ne értsd félre!!!! :)))
Legutolsó nap mikor sétáltunk haza fele, nagyban beszélgettünk mint mindig. Aztán elértünk ahhoz a kanyarhoz ahol ketté válnak az útjaink. Csak gyorsan befejeztem a mondatot és épp oda akartam lökni egy byet és integetni mint mindig, amikor is Pacsirta megszólalt: 'Jaaaajjjjjjj... hát téged most látlak utoljára'-azzal jó szorosan magához ölelt (én is őt). De volt valami abban az ölelésben. Szavak nélkül is tudtam, hogy ez ugyan olyan nehéz neki is mint nekem. Még adtunk egy-egy puszit egymásnak, és megbeszéltük, hogy majd 'tartjuk a kapcsolatot', azzal haza ballagtam. Ugyan nem telik el nap anélkül, hogy ne beszélnénk (többször is), de tudom, ez nem fog sokáig tartani.

A másik dolog ami viszont most foglal le nagyon, hogy végre megérkezett az utódom. Neki még nem tudok nevet adni, mert nem igazán ismerem... még csak egy napot töltöttünk együtt (mivel h csütörtök éjszaka érkezett) és otthon meg csak egyszer-kétszer dumáltunk. Őt az egyik legjobb barátnőm találta, akivel nagyon jóban voltak egy ideig, de most már nem igazán tartják a kapcsolatot... barátnőm sok cselekedetével ne ért egyet. Szóval, sajnos vannak előítéleteim az új csajjal kapcsolatban. De próbálom ezeket félre tenni  és mindent úgy megmutatni és elmondani neki, ahogy arra szüksége van. Hát... nem könnyű...