Ez vagyok én...

Alig két hét alatt sikerült eljutnom arra a pontra, hogy mindenen elbőgöm magam... aki képes ezt utánam csinálni az jelentkezzen... Lehet, hogy én nem úgy működök mint mások...? Bár kétlem, hogy én különleges lennék, de akkor hogy lehet az, hogy más képes külön élni a családjától, én meg nem? Na ez a sok jó kérdés azt hiszem megválaszolatlan marad...

Lesz ez még így se

Pocsékul vagyok. És? Senkit nem érdekel. Lesz ez még sokkal rosszabb is... majd meglátod... Szeretem a csendet hallgatni, és a gondolataimba merülni. De a magányt nem szeretem. Utálom azt az érzést, amikor szükségem lenne valakire aki meghallgat, akinek kiönthetem a szívem, akihez odabújhatok és kisírhatom neki a szemem, de nincsen senki akivel ezt megtehetem. Semmi bajom a magányos sírdogálással ha ritkán történik. De én ezt csinálom már egy hete. És tudom hogy ennek még nincs vége. Szeretnék a boldogságról írni, nem mindig csak elégedetlen lenni és az élet megpróbáltatásairól nyafogni. De tényleg nem történik velem semmi ami örömet okozna...hosszútávon. Egy-egy pillanatra én is megkapom az élet apró örömeit, de ezek a pillanatok hamar elmúlnak és újra rám telepszik a szomorúság és mostanában főleg a magány. Én szeretem a családom és a barátaim. Nem miattuk jöttem el. És nem is azért mert el akartam jönni. Hanem azért mert nem lett volna értelme maradni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. De most már...bárcsak maradtam volna...

"Egy szörnyű álom volt, 

 Álom, mely rólam szólt. 

 Mint árnyék bolyongtam,

 Holt szívem markoltam.

 Holt szív volt csak, tudom,

 Mégis fájt az nagyon.

 Fájt, mert vére elhullt,

 Fájt, hogy éltem elmúlt .

 Fájdalommal küzdve,

 Haladtam előre,

 Félelmei között, 

 Mint árva üldözött. 

 Szürke felhők alatt, 

 Hol nem süthet a nap,

 Elértem végcélomhoz,

 Egy durva írhalomhoz.

 Nem jelölte márvány,

 De mellette állván,

 Biztos voltam benne:

 Ez testem nyughelye.

 Sírtam volna könnyen,

 Ha lett volna könnyem,

 De inkább csak álltam,

 Nem híve mit láttam.

 Elkorhadt, bütykös fák,

 Megannyi karmos ág,

 Körben száraz virág;

 Sír körül holt világ.

 Így értem hát véget,

 Elfeledtek végleg.

 Csak lelkem száll tova,

 De hova, oh, hova? "

Álmok

Szeretek álmodni. Álmomban mindig a szívem legfőbb kívánságai történnek meg. Persze ez nem mindig jó... ma reggel könnyek közt keltem az álmom miatt. Az ébredés a legnehezebb. Amikor kiszakadok abból a világból, ahol lenni akarok. Az álmok mindig a legjobb résznél érnek véget...és ilyenkor mindig azt gondolom: kapd be álom!

Vers próbálkozás...

Álmos, szörnyű reggelek
Mikor majdnem az égbe megyek
De valami visszahúz,
Ne add fel, az idő az úr.
Leszek még boldog,
Könnyű szívű,
De most nincs itt senki,
Ki hozzám hű,
Ezért szívem összeszorul
És könnyem majd kicsordul.

Kell a fájdalom...

Ez a hely az én purgatóriumom. Ide kerültem, letöltöm itt a rám kiszabott időt, de nem élek. Olyanná váltam mint egy marionett bábú, amit csak kötélen rángatnak, azt teszi amit mások akarnak , de nincsenek érzései. Pedig nekem valaha voltak. De mióta itt vagyok minden kiveszett belőlem. Már honvágyat sem érzek és a szívemben lüktető fájdalom is elmúlt. Pont ezt akartam. De most, hogy végre sikerült elérnem, azt kívánom bárcsak visszajönne a fájdalom és sose múlna el. Hiszen érzelmekkel érdemes élni. Nem akarok csupán egy lélektelen test lenni. Képzeletben a lelkem után  kiáltok, hogy jöjjön vissza, talán még nem jár túl messze és visszatalál hozzám...

Nem adom fel!

Pedig úgy feladnám! Átlátszó üvegpohárba töltött savanyú vörösbor... piros dunhill... mindkettőre úgy tekintek, mint valami orvosságra. Mintha ezektől könnyebb lenne... és az is. Néhány órára...egy éjszakára. A bortól érzett szabadság és mámor másnapra elmúlik, a cigi nyugtató hatása pedig elillan, mintha nem is lett volna... És aztán minden kezdődik előröl... Ez egy ördögi kör, melybe sikerült beleesnem...
"Ne mondd, hogy megint félsz,
Ne mondd, hogy semmi nem érsz,
Ne mondd , hogy feladod,
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod..."