The final countdown

A napok nagyon gyorsan telnek mióta Pacsirta visszajött. De ez nem csak az ő visszatérésének köszönhető. Rengeteg munkám van mostanában, nagyon sokat kell vigyáznom a gyerekekre, amikor van egy kis szabadidőm, akkor egyből találkozok Pacsirtával, este meg tanulok (öhhh...vagyis éjszaka). Ennek következtében nem csak úgy érzem magam mint egy zombi, hanem úgy is nézek ki...
A sok tanulás ellenére az angol teljesítményem...khmmm...változó... Írtam már 80%ot is (nem sokszor) meg 50et is (ezt többször...). Egyik elkeseredett pillanatomban (egy 50%os érettségi után), már azt is alaposan átgondoltam, hogyha nem jutok be normális egyetemre, akkor még egy évre vissza jövök. Na persze nem családnál lakni!!! Csak úgy magamban dolgozgatni. Itt legalább munkát kapnék... Sőt, teljesen bele is éltem magam. De ahogy tovább jutottam búskomorságomon, úgy döntöttem, meglátom mi sül ki az érettségimből és majd utána gondolkodok. e azért ezt a tervet is eltettem szépen egy opciónak. :)

Visszatérve arra, hogy milyen gyorsan is telnek a napok... 10 NAP MÚLVA MEGYEK HAZA!!!
El sem hiszem! Azért van ami beárnyékolja boldogságomat (az előttem álló, igen csak kétes kimenetelű érettségin kívül...), Pacsirta kedden utazik megint haza. Szóval még addig van időnk.
Nagyon fura érzés valakit úgy itt hagyni, hogy tudom, soha többé nem fogunk találkozni. De erről nem beszélünk. Ő sem hozza fel soha és én sem. Persze, eljöhetne meglátogatni, de nem kérem erre. Nem egy országban lakunk. Ha el tud szabadulni innen, akkor inkább oda megy, ahol a barátai, családja van- haza. Ezt megértem, ezért nincs is mit beszélnünk erről.
'Érdekes módon' a családot nem bánom, hogy itt kell hagynom. Biztos vagyok benne, hogy egy percig sem fognak hiányozni. Lehet, ez így bunkóság, de ez az igazság.

Pfúúú... most jutott eszembe, hogy nekem holnap lesz a harmadik vizsgám... :( Bár oly mindegy, hogy megbukok vagy átmegyek,-de azért most nem tenne jót az önbizalmamnak ha meghúznának... úgyhogy kéne tanulnom. De véglis ráérek holnap a buszon is. Úgyis lesz fél órám...
Amúgy meg, iszonyat fáradt vagyok. Már meséltem az érettségi pánikomról. Hát még mindig nem nagyon alszok. Éjszaka megint sikerül 3 órát aludnom, ami alapjáraton nem zavarna, de azt a 3 órát is végig fulladtam amit sikerül valami alváshoz hasonló tevékenységgel eltöltenem, szóval nem mondanám, hogy sokat ért. Szóval ma vacsi után megmosom a hajam, aztán be is vágom a szunyát (remélhetőleg...).

Meglepetés

A szétszórtságom már beteges... Pacsirta most hívott hogy menjünk ki valamerre... Hát eléggé meglepődtem, mivel szent meggyőződésem volt, hogy ő még otthon van... de nem. Ma jött vissza. De ez most tök jól feldobta a hangulatomat! Azt hittem hogy még két napot nélküle kell végig szenvednem :( De nem!!! :)))

És most a nagy örömöm tiszteletére jöjjön is két jó zene (az új kedvenceim:)))

Na, eljött a Húsvét is. Bár nekem egyáltalán nincs húsvét hangulatom... :(
Nem tudom, hogy említettem e már, de a család ahol lakom, Indiai, tehát, a hindu vallást erősítik, így az olyan ünnepek, mint pl. a Húsvét, hidegen hagyják őket. Olyannyira, hogy ma jönnek vendége, akik itt is alszanak (hurráááá...), úgyhogy nem elég, hogy nincs húsvétom, de még misére sem mehetek el, mert ma is dolgoznom kell (Habár a hétvége szabad elvileg... a szerződés szerint legalábbis...). Holnap meg a nagyobb gyereknek lesz születésnapi  bulija, így egész nap ott fogok csicskulni.
Az egyetlen ami vigasztal, hogy 15!!!! nap múlva megyek haza :D
Amúgy az idő is az én hangulatomat igazolja. Ugyan már 9 óra van, de kinézek az ablakon, és kb olyan mintha este 8 lenne. Az ég teljesen szürke... hohooo... és most nézem, hogy már az eső is elkezdett szakadni. (Bár  ha bele gondolunk, nem meglepő tekintve, hogy Anglia...)
Szóval úgy néz ki, hogy idén ez az ünnep is kimarad... :( Na, mindegy, legalább már a névnapomkor otthon leszek, ha már a szülinapomat itt kellett ünnepelnem. Kedden meg végre jön vissza Pacsirta :)

Amúgy én igazából nem vagyok túl vallásos. Bár nem is értem, hogy mért. Anya nagyon-nagyon hívő, keresztanyukám hittantanár, így evidens volt, hogy már kiskorom ót hordtak templomba, mindenféle egyházi programra, máriás-lány voltam (ami kb abból állt, hogy a miséken egyenruhában kellett tartanunk a Máriát, de mivel én akkor még kicsi voltam, ezért mindig szalagot fogtam...). És  már óvódás koromban elkezdtem hittantáborokba járni keresztanyámmal. Mivel bátyám is katolikus suliba járt, ezért nekem is kerestek egyet, ahova természetesen fel is vettek, és az ötödik osztályt ott is kezdte el. Akkor már elkezdtem érezni, hogy az életemet nem egy felsőbb hatalom irányítja, hanem én, de ennek ellenére még olyan két évig jó kislány maradtam és hűségesen csináltam tovább amit belém neveltek. De aztán elkezdtek gyűlni a problémák az életeben, és kezdtem úgy gondolni, hogyha van Isten akkor vagy elfordult tőlem (és a családtó) vagy nem akar beavatkozni. Akárhogy is, nem hibáztathatok valami olyan hatalmat ami lehet, hogy nem is létezik, ezért csak magamra számíthatok, végül is ez a saját életem, úgy kell élnem ahogy nekem jó. Ezzel a gondolatmóddal már, lényegtelen volt a családi jó példa, a katolikus iskola, többé már nem követtem az amiit elém állítottak.
Bármilyen érdekes, de mióta itt vagyok, újra fontolgatom, hogy azért csak be kéne térni egy templomba. Ugyan eddig még csak egy baptista gyülekezetbe jutottam el...
Nem tudom megmagyarázni, hogy mért is van ez. Arra tippelek, hogy ezzel azért mégis csak visszafordulni a gyökereimhez és így közelebb érezhetném magam a régi életemhez.

Diary 2.

A család tegnap haza jött. Nekem meg tanulnom kellene... de nagyon... és sajnos képtelen vagyok rá. Megint sikerült belesüllyednem a  magányba és (főleg) az önsajnálatba. Ez ugyan néha megesik velem, de ez most igazán nem a legjobb időzítés... igazán várhatott volna még így kb. három hetet!
Az sem sokat segít, hogy már MOST rajtam van a vizsgadrukk. Ergo, állandóan ideges vagyok, alig tudok aludni és az sem ritka, hogy egy huzamban több mint 36 órát is fönt vagyok... Mindezeknek köszönhetően újra jelentkezett nálam a fulladás, mellkasnyomás, gyors szívdobogás, nehéz levegő vétel... Hurrááááá!!!! Már csak ez hiányzott...

Tengetem napjaim

Mostani bejegyzésem is a naplós rész fogja gyarapítani. Bár gondolkozok rajta, hogy Pacsirta visszatérte után is folytatom a napló írást. Végül is nem sokáig leszek már itt...
Hétvégén leutaztam Individiáékhoz. Igazából nekem a húga (Fortuna) osztálytársam volt... és a legjobb barátnőm, egészen két évvel ezelőttig, amikor jól bekavart a dolgainkba Vele... Többnyire Fortunának köszönhető, hogy úgy alakult a Kapcsolatunk, ahogy... Én megbocsájtottam volna Fortunának, de úgy érzem, hogy igazából ő nem tudott megbocsájtani magának nagyon sokáig. Azon a nyáron teljesen magamra hagyott, pedig mi voltunk azok, akik mindig összetartottak, sosem hagytuk el egymást. Egészen odáig, mindig ott volt és számíthattam rá, ha szüksége volt. Akkor nyáron felém sem nézett, és hagyott teljesen lesüllyedni olyan mélyre, ahol sosem gondoltam volna, hogy valaha is leszek... Akkor ő lett volna az egyetlen akivel legszívesebben beszéltem volna. A többi barátom nem értett volna  meg, de ő mindent tudott Róla és rólam, és habár nagy része volt a dolgok rosszra fordulásában, jó lett volna ha mellettem áll. De ő nem volt ott, mást meg nem akartam, hogy velem legyen. Így akkor volt először, hogy teljesen a saját utamat jártam. Akkor nem barátokat kerestem, hanem búfelejtőket. Minden este azzal voltam, akit éppen oda sodort az élet. Nem kérdeztem a nevüket. Szükségtelen lett volna, másnap már úgy is más karjaiban voltam.
Fortuna a nyár vége után sem volt velem. Kiutazott Amerikába. Újra minden nap találkoznom kellett Vele és ez mellett még azzal is meg kellett küzdenem amivé lettem...

Na, sikerült megint jól eltérnem a tárgytól...

Szóval hétvégén lementem hozzájuk. A családom vasárnap este utazott el 'nyaralni' és csak péntek éjszaka jönnek haza. Én ugyan már hétfőn visszajöttem, mivel hogy hétfő reggel ugye kezdődött a munka mindenkinek, s nem akartam ott zavarni. Ugyan próbáltak még marasztalni, de haza akartam már jönni. Egyrészt tényleg nem akartam ott lábatlankodni, másrészt pedig végre egyedül lehettem, ami nem utolsó számomra. Én nagyon szeretek egyedül lenni... nem tudom, hogy jó vagy nem... ez van. Ráadásul tanulnom is muszáj volt, mivel még mindig nem állok úgy ahogy kéne. Bár tegnap éjszaka már sikerült írnom egy 80%os érettségit, de ez sajnos még csak az első alkalom volt, és az utolsó is... eddig.
Amúgy ami az egyedüllétet illeti, lehet hogy már egy kicsit megártott... Elég sokat beszélek magamban... mondjuk mióta itt vagyok azért volt már rá példa...
ráadásul egy kicsit már várom, hogy ne gyorsfagyasztott pizzán és burriton kelljen élnem... Tekintve, hogy már négy napja azt eszem, mára már elkezdtem unni. Pedig eddig azt hittem, hogy egész életemben képes lennék pizzát enni. De ezek szerint nem. Bár elképzelhető, hogy jobb lenne valami nem vegetáriánus változat. És biztos, hogy a burritot is jobban szeretném hússal... Ha jól emlékszem azt még nem említettem, hogy a család vegetáriánus... Ugyan nekem is voltak ilyen próbálkozásaim, és egyszer ki is tartott hét hónapig, de annak már két éve, és azóta nagyon megszerettem a husit :D

Szóval a család holnap már jön haza, de addig még próbálok feltöltődni egy kicsit. De itt  most nagyon szép idő van, ezért állandóan kint vagyok, biciklizek, futok, sétálok, vásárolgatok...  szóval eléggé el vagyok fáradva, főleg, hogy az alvás megint nem megy valami jól sajnos. Úgy érzem már rajtam van az érettségi drukk... de talán azért egy kicsit korán jött... még pont három hét van!!!

 Íme az új kedvencem! :DDD

Pacsirta

Pacsirta péntek hajnalban haza utazott. Két hét múlva jön vissza és akkor kezdődik majd az utolsó 10 nap amit együtt töltünk... Ezért most megosztom veletek a történetünket.

A legtöbb barátság sztori úgy kezdődik, hogy az első pillanattól szimpatikusak voltunk egymásnak, megszerettük egymást... Hát, mi az első pillanattól fogva utáltuk egymást. A barátságunk hosszú és rögös út volt, egymásra utaltsággal kikövezve.

Az előttem lévő lány mutatott be minket egymásnak. Őt Invidiának neveztem el. Ez egy igen csak találó név rá... Nagyjából egy hete voltam itt, amikor Invidiával átmentünk Pacsirtához éjszakára, mivel hogy a családja elutazott, és nem akart egyedül maradni a házban... Ja, azt még nem említettem, hogy a host családjaink nagyon jó barátok, szóval nagyon sokat járkálnak át egymáshoz, és egymás au parjaiben is feltétlenül megbíznak, így én vagyok Pacsirtának az egyetlen aki bejelentés nélkül, bármikor mehet oda. És amúgy ő is nekem.
Idő közben kissé eltértem a tárgytól, úgyhogy kanyarodjunk is vissza!
Ott tartottam, hogy Individiával átmentünk hozzá. Nagyon nem volt szimpatikus. Ő kb fél évvel idősebb nálam, és amúgy egy hónappal előttem jött ki, ráadásul ő már rég óta készült erre, nála nem volt ez olyan váratlan mint nálam, mégis, folyamatosan az  otthoniakról beszélt. Én meg nagyjából bármiről szívesen beszélgettem volna, csak arról az életről nem, amit magam mögött hagytam...
Invidiának másnap korán el kellett mennie, mivel leendő állásának interjúján volt köteles megjelenni ( 'kissé' másnapos állapotban...), így Pacsirtával együtt maradtunk és úgy döntöttünk, hogy akkor menjünk el valamerre, mert a család csak este jön, nekem meg aztán egyáltalán nem hiányzott az enyém... tehát ezen felbuzdulva elmentünk a környék egyetlen 'látványosságába',az ikeába...
Hát Pacsirta nem szégyenlős, az biztos! Legalább is ami a beszédet illeti; (bár sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy énektudását sem szégyenlős 'csillogtatni'... olyan mint egy angyal kórus...megspékelve ajtónyikorgással és macskanyávogással...) Egész nap véget nem érő memoárját hallgattam a barátairól. Alig vártam, hogy végre 'haza' érjek és a csendet hallgatva feküdhessek az ágyamban... na meg persze a Hanna Montanas tapétát bámulva...

Nagyjából ez volt az első benyomásom róla. És ez nagyon sokáig nem is változott meg.  Önszántunkból nem is találkoztunk többször ezek után. Hetente egyszer-kétszer végig kellett szenvednünk egy két estét, amikor a családjaink együtt vacsoráztak, na meg a szombatokat, amikor is suliba jártunk és mivelhogy ugyan akkor, ugyan abban az épületben volt óránk (és nagyjából ugyan onnan jártunk be), ezért a reggeli buszutat is együtt tettük meg. Néha délután közös programot szerveztünk (mivel mást nem ismertünk), na meg a haza felé is együtt vezettek útjaink. Egészen addig amíg be nem került a képbe Don Juan. Pacsirtával nem igazán szerették egymást. Úgyhogy suli után Pacsirta többnyire megvárta velem amíg Don Juan beér a központba és ő utána szépen haza ment. Vele nagyjából egy hónapig találkozgattam. Mivel enyhén szólva szétszórt vagyok és amúgy sem veszek észre soha semmit a figyeletlenségemből adódóan, ezért kb ennyi ideig tartott amíg felfedeztem újdonsült udvarlóm igazi szándékait...maradjunk annyiban, hogy a monogámia egyáltalán nem volt az erőssége, úgyhogy finom, nőies viselkedéssel melegebb éghajlatra küldtem.
Innentől kezdett el javulni a kapcsolatom Pacsirtával. Akkoriban viszonylag szép idők voltak és mivel ln nehezen ücsörgök a fenekemen egész nap, ezért mindig hívtam ki sétálni, meg mászkálni ide-oda. Elején szinte sosem akart jönni. De miután felfedeztünk egy kávézót a közelben, ő hívogatott k engem szinte minden nap. Nagyon sokat beszélgettünk, így lehetőségünk  nyílt jobban megismerni egymást. Rájöttem, hogy sajnos már bennem is megvan az, amit a legjobban utáltam a felnőttekben tinédzserként... a felszín alapján ítéltem elsőre. Túlságosan megszoktam az állandó színlelést és megjátszást. Sértésnek vettem amiért mindenféle hátsó szándék és rosszindulat nélkül elmondta az igazat. Mert Pacsirta ilyen. Nem is tudom, hogy találkoztam e valaha nála igazabb emberrel.

Diary; Part 1.

Mivel Pacsirta (róla majd egy készülő részben fogok bővebben írni) elment, ezért most egy ideig naplónak fogom használni a blogom, mivel ő volt itt az egyetlen ember akivel bármikor megoszthattam bármit (és aki meg is értette a problémáim, és nem csak idióta tanácsokkal látott el)!

Szóval... most éppen angolozok (emelt érettségi :/...) És találtam egy szerintem nagyon vicces szót :) Jó, lehet, hogy ez most nagyon hülyén hangzik, és igazából nem vagyok ennyire elvont (ööö... vagyis nem voltam...).
Couch potato!!! Még életemben nem hallottam, úgyhogy ennek most kivételesen utána néztem. Jelentése:beteges TV néző, aki nem is tudja, nem is bánja, hogy mit néz, csak bámulja a képernyőt... Érdekes... sosem gondoltam volna, hogy erre van külön szó. Mondjuk megértem, hogy az angoloknak ki kellett találni egyet, mert itt nem egy ilyen ember van...

Amúgy, ma volt a második vizsgám a suliban. Úgyhogy reggel felkeltem szépen a szokásos időnél 'kicsit' később, mivel nem volt ki hívogasson, hogy készüljek már, induljak el, el fogom e érni a buszt... végül is csak sikerült beesnem az utolsó pillanatban, úgyhogy erről a vizsgáról most legalább nem késtem el. Rájötte mi a baj velem! Szerintem figyelem zavarom van! De komolyan! A vizsga másfél órás volt, de mondta a tanár, hogy ha befejeztük akkor léphetünk. Naná hogy én 40 perc alatt megírtam a vizsgát és aztán elhúztam a csíkot. Egyszerűen már nem tudtam ott tovább ülni, az utolsó feladatot meg úgy töltöttem ki, hogy csak átfutottam a szöveget, válaszoltam a kérdésekre, aztán meg rohantam beadni. A többiek meg csak a második feladatnál tartottak.
Most nem arról van szó, hogy esetleg nem fogok átmenni, mert tudom, hogy átfogok, viszont azt nem tudom hogy fogok tudni NÉGY(!!!) órán keresztül koncentrálni az érettségin egy sokkal nehezebb feladatsorra, amikor negyven percig sem vagyok képes egy helyre figyelni... mert azt ugye mondanom sem, kell, hogy nekem pont vizsga alatt kellett megterveznem a fél életem attól kezdve, hogy mit fogok csinálni délután, egészen odáig, hogy mennyire jó lesz végre egyetemre járni...
Egy szó mint száz, valamit ki kell találnom, hogy mi segítene a koncentrálásban... Nincs valakinek valami jó ötlete...?!

Végre kiszabadultam a fősuliról! Elmentem vásárolgatni, utána meg szépen haza zötykölődtem a busszal. Tegnap este volt egy kis zűröm a Nagysággal, és mivel túlságosan erőm teljében voltam miután haza érkeztem, ezért inkább kimentem futni egyet, fölös energiáim levezetésére, mielőtt olyat mondtam volna neki amit, megbánok.
De sajnos a futás sem jött be nagyon, mg mindig túl aktívnak éreztem magam, úgyhogy 'go for a walk', elmentem abba a kávézóba ahova pacsirtával szoktunk járni. Ez egy jó fél órás sétára van tőlünk, dombon fel és le folyamatosan... tipikus Anglia... haza felé, még járkáltam össze-vissza, végül bementem egy játszótérre újraélni gyerekkoromat... vagyis hintáztam egyet, közben meg !kétszer! is sikerült megdöntenem a rekordomat a játékban amivel szoktam a telefonomon játszani!!! Szóval most elég büszke vagyok magamra :D
Itthon Revenget néztem/nézek, meg műveltem valami tanuláshoz hasonlító dolgot is...:D

Küzdj az álmodért!

Viszonylag jó képességekkel vagyok megáldva. Általános iskola alsó tagozatban, minimális tanulással végig kitűnő voltam sőt, igazából az iskola egyik legjobb tanulója voltam! Mindenféle megerőltetés nélkül bekerültem a város legjobb gimnáziumába. Ez egy jóval erősebb iskola volt, mint az a kis falusi sulicska, ahol az első négy osztály kijártam, de itt még annál is kevesebb tanulással elég jó tanulmányi eredményt értem el. Ugyan itt már semmiből se tűntem ki úgy, mint az általános iskolában, de egyáltalán nem zavart. Az érettségim is viszonylag jó sikerül. Lett két 5ösöm, a többi 4es. Emeltet ugyan semmiből sem raktam, de őszintén szólva, én teljesen meg voltam elégedve magammal...
Ezekkel az eredményekkel be is jutottam abba a főiskolába amit első helyen megjelöltem.
Aztán váratlanul kitaláltam, hogy kijövök. És itt minden megváltozott.

Hirtelen fontossá vált számomra az, hogy egy igazán jó egyetemre kerüljek be, hogy egy jó, tiszteletteljes munkám legyen. Én itt egy családnál vagyok au pair, mindkét szülő orvos, két fiú, akik szintén orvosoknak készülnek. Minden nap érzem a lenézést a hangjukban. Tudom, én a szemükben csak egy használati tárgy vagyok, amire szükségük van a tökéletes kis életükhöz ( ezt nem csak beképzelem; már közölte is velem a kisebb fiúcska, nem egyszer!). És tudom, ez nagyon sok helyen így megy.

Mint az a fentiekből is leszűrhető, nem igazán küzdöttem soha semmiért ( legalábbis ami a tanulást illeti). De idén muszáj! Életemben először, olyan célt tűztem ki magam elé, amit csak nagyon-nagyon sok munkával van esélyem, hogy elérjem. Emelt angol érettségit kell csinálnom ahhoz, hogy bekerüljek az egyetemre. És úgy érzem, hogy nem fog sikerülni. Hogy ez számomra lehetetlen. Sokat tanulok, szenvedek... egy hónap múlva lesz a nagy megmérettetés és nem látom a végét a dolognak. Nagyon félek, hogy az új álmom darabjaira hullik.

Tulajdonképpen, az elmúlt pár hónap alatt, lehet észrevétlenül, de ez vált az elsődleges célommá.Soha többé nem akarom azt érezni, amit itt a nyolc hónap alatt.
Talán úgy tűnik, hogy tele vagyok gyűlölettel a család iránt és bánom, hogy nem kezdtem el a főiskolát, pedig nem. Egyáltalán nem haragszom a családra és nem is bántam meg semmit. Persze sokkal könnyebb lett volna a biztos felé menni az ismeretlen helyett. Ha most nem sikerül az érettségi, akkor sehová sem fogok bekerülni ( illetve az utolsó helyre beraktam mentőövnek azt a sulit, ahova mentem volna). Szóval a kockázat nagy. De ha most nem jöttem volna rá arra, hogy mennyire megalázó tud lenni, ha mindenki neked parancsolgat akkor bizonyára csak a leendő munkahelyemen tapasztaltam volna meg és akkor már nem lett volna esélyem változtatni az életemen. Tekinthetném ezt isteni közbeavatkozásnak is (főleg, ha a vallásos nevelésemet vesszük...), vagy talán a sors keze lenne...?

Mindenesetre bármi is volt, hálás vagyok, hogy így történt. És örülök, hogy végre harcolok valamiért.

 Ugyan ez a szám nem kapcsolódik a mondanivalómhoz, de nagy kedvenc. :)