Lesz ez még így se

Pocsékul vagyok. És? Senkit nem érdekel. Lesz ez még sokkal rosszabb is... majd meglátod... Szeretem a csendet hallgatni, és a gondolataimba merülni. De a magányt nem szeretem. Utálom azt az érzést, amikor szükségem lenne valakire aki meghallgat, akinek kiönthetem a szívem, akihez odabújhatok és kisírhatom neki a szemem, de nincsen senki akivel ezt megtehetem. Semmi bajom a magányos sírdogálással ha ritkán történik. De én ezt csinálom már egy hete. És tudom hogy ennek még nincs vége. Szeretnék a boldogságról írni, nem mindig csak elégedetlen lenni és az élet megpróbáltatásairól nyafogni. De tényleg nem történik velem semmi ami örömet okozna...hosszútávon. Egy-egy pillanatra én is megkapom az élet apró örömeit, de ezek a pillanatok hamar elmúlnak és újra rám telepszik a szomorúság és mostanában főleg a magány. Én szeretem a családom és a barátaim. Nem miattuk jöttem el. És nem is azért mert el akartam jönni. Hanem azért mert nem lett volna értelme maradni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. De most már...bárcsak maradtam volna...

"Egy szörnyű álom volt, 

 Álom, mely rólam szólt. 

 Mint árnyék bolyongtam,

 Holt szívem markoltam.

 Holt szív volt csak, tudom,

 Mégis fájt az nagyon.

 Fájt, mert vére elhullt,

 Fájt, hogy éltem elmúlt .

 Fájdalommal küzdve,

 Haladtam előre,

 Félelmei között, 

 Mint árva üldözött. 

 Szürke felhők alatt, 

 Hol nem süthet a nap,

 Elértem végcélomhoz,

 Egy durva írhalomhoz.

 Nem jelölte márvány,

 De mellette állván,

 Biztos voltam benne:

 Ez testem nyughelye.

 Sírtam volna könnyen,

 Ha lett volna könnyem,

 De inkább csak álltam,

 Nem híve mit láttam.

 Elkorhadt, bütykös fák,

 Megannyi karmos ág,

 Körben száraz virág;

 Sír körül holt világ.

 Így értem hát véget,

 Elfeledtek végleg.

 Csak lelkem száll tova,

 De hova, oh, hova? "