Söprés...

úgy néz ki, ezennel megszűnt a némaság és újra szóba állsz velem...
Vagy csak szimplán üldözési mániám van, és tényleg elfoglalt voltál mikor azt mondtad, hogy elfoglalt vagy...
Viszont így megint felmerült benne az a kérdés, hogy mégis, hogy mondjam el, hogy pár hét múlva már nem leszek itt... miközben te éppen azt tervezgeted, hogy mit fogunk csinálni, ha már végre normális idő lesz...
És akkor bevillant, hogy sehogy nem kell elmondanom. Végülis minek terhelnélek ezzel, ha még semmi sem biztos...?! Majd elmondom, ha itt lesz az ideje.
És gratulálok magamnak, mert ezzel még egy dolgot sikeresen a szőnyeg alá söpörtem...

Hát ez is elérkezett.
Bár őszintén megmondom, nem hittem, hogy valaha is kimondhatom, de ezennel letudtam az összes vizsgámat erre a félévre. 4 hét. 14 vizsga. Rengeteg tanulás. Zéró alvás. Legalább két ideg összeroppanás és több liter kávé... Nagyjából így tudnám jellemezni a mögöttem álló néhány hetet.
Ma, ahogy a vonaton ücsörögtem és bámultam kifelé ahogy szép lassan elhagyjuk a ködbe burkolódzó hegyeket és beérünk az ugyancsak köd borította betondzsungelbe, hirtelen eszembe jutottál...
Egyszer csak eszembe jutott minden problémánk, ami már hetek óta csak gyűlik, de én mindig besöpörtem a szőnyeg alá, mondván, hogy most nincs időm vele foglalkozni, majd ha vége lesz a vizsgáimnak. És itt van. Kész vagyok, szabad vagyok és valamit kezdeni kéne a dolgainkkal...
És akkor ott azt kívántam, hogy bár csak még mindig a vizsgák miatt kéne idegeskednem.
Bárcsak lenne indokom, hogy egy kicsit még halogathassam a problémáimat.
Csak most már szembe kéne vele néznem.
De ahogy  magamat ismerem helyette inkább napokig csak aludni fogok. Azt hiszem, az aztán az igazi felnőttes megoldás...

Most nem megy...

Nem tudom, hogy kezeljem a fennálló helyzetet.
Szükségem van rád... kimondhatatlanul kellenél. És nem mint egy románc, vagy egy szerelem, hanem mint barát. Ennél többet érzek irántad, ez igaz, de ezt sosem mutatnám ki, egyetlen mozdulatommal, pillantásommal, szavammal sem éreztetném veled. Csak te kellesz, hogy mellettem legyél, semmi több...
 De te egyszerűen kizártál. Nem akarsz velem találkozni, a sok dolgodra, rossz időre hivatkozva. Szeretném elhinni, hogy tényleg csak ennyi áll a háttérben és semmi több, de egyszerűen nem tudom. Folyamatosan bennem van, hogy én vagyok az oka.
Én annyira próbálok nyitni feléd... Hívlak, de nem veszed fel. Írok, de csak szavakban válaszolsz... -"Bocsi, most nem megy... sok dolgom van... most inkább halasszuk..." - már hetek óta másból sem állnak a beszélgetéseink.
Rettegek attól, hogy tönkremegy eeez... aaa... dolog ami kettőnk között volt. Barátság? Testvéri szeretet? Ismerősök? Nem tudom, de rájöttem, hogy nem is számít.
Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még...

Napos téli délután, a szobám sarkában ülve,

újra rajtad merengek és a lehetőségen.

Jöhetnél velem és meg lenne minden,

amit szívem hónapok óta óhajt már,

de azzal minden semmibe veszne,

amit az agy diktál.

Ismerem magam és nem bízok,

hogy ha egy álmatlan éjszakán,

céltalanul a lakásban kódorogva,

nem e épp a te szobádba vezetne

kései sétám.

Aztán felébredek és világossá válik,

változunk és utunk lassan elválik.

Hiányozni fogsz nagyon,

de tudom, mennem kell,

neked meg itt van a helyed

végre engedem,

légy azzal akivel lenned kell.

Ezidáig azt hittem, hogy Téged volt a legnehezebb szeretni. Pedig most már tudom, hogy nem. Téged szeretni "legális" volt. Annak mondhattam el akinek akartam, ha úgy volt kedvem világgá is kürtölhettem, senkit nem zavart. Neked is elmondhattam. Igaz, hogy lényegében visszautasítottál de legalább tudtad és én biztosan tudhattam, hogy a saját döntésedből nem engem választasz, mert Te nem úgy érzel, ahogy én.
Most, még magam elől is titkolnom kell a gondolataimat, nem mondhatom el senkinek, de legfőképp Neki. És ez felemészt. Megőrjít a gondolat, hogy most talán másképp lenne. Talán Ő akarna engem és végre befejeződne ez az állandó egyedüllét. Végre lenne valaki aki mellettem áll, bármi történjék is. De ezt nem lehet. És soha nem is fog kiderülni, hogy lehetett volna...

Tudom, nem szép dolog tőlem- sőt, még magamnak is szégyellem bevallani- de abban reménykedem már néhány hete, hogy igazad lesz, és a kapcsolatotok nem éli meg a 7. évet.
Hogy mi valahogy mégis egymásra fogunk találni, és együtt lehetünk boldogok. Hogy a Nagy Könyvben 'Mi' vagyunk megírva...
Erre meg, teljesen más fordulatot vesz az életem. Elképesztő, hogy teljesen apró, jelentéktelen dolgok, milyen gyökeres változást eredményeznek az életben. Én megint elmegyek, és bizonytalan ideig nem látlak.
Még nem tudom, hogy fogom elmondani, hogy Téged érdekelni fog-e, hiányozni fogok-e neked, fogunk-e megint minden nap beszélni, vagy már nem lesz rám időd...

Egyet tudok, Te nagyon fogsz nekem hiányozni.

Tudod, rettegtem attól, hogy az újdonsült érzelmeim miatt esetleg tönkremenne a barátságunk... De ma arra jöttem rá, hogy talán soha nem is voltunk barátok. Talán csak két ismerős vagyunk, akik túl rég óta ismerik egymást...
Úgy érzem kerülsz. Mármint persze nem szemtől szemben- mivel azt elég egyértelművé tetted, hogy nem akarsz velem találkozni- de virtuálisan is... vaaaaagy, csak szimplán paranoiás vagyok, mert épp most írtál...

Gyenge láncszem

Mért van az, hogy mindig magam alatt vágom a fát? Hogy a szívem sohasem azt akarja, amit a józan ész diktál? Mért kell mindig a rossz pasiba belezúgnom?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések foglalkoztatnak már napok óta.
Igen, megint megtörtént. Bár nem olyan erősen, mint Veled, hiszen ez még csak kialakulóban van; ezt a lángocskát táplálni kellene ahhoz, hogy úgy igazán lángra kapjon. De ezt nem adhatom meg.
Most sokkal nagyobb a vesztenivalóm, mint legutóbb...
21 éves, 'érett nőként' is hetekig tartott elismernem, hogy mit is érzek, mert tudom, hatalmas a kockázat. Ez egy olyan játék, amiből győztesen nem kerülhetek ki, én csak vesztes lehetek.
Leírni is alig merem, mert akkor sokkal valóságosabbá válik, van rá bizonyíték is. De szavakba (ha csak gépeltbe is) kell öntenem, mert már nem bírom magamban tartani. Pedig hallgatnom kell róla, soha senkinek nem mondhatom el. "Ő" sem tudhat róla...
És hogy miért...?
Nos, ha véletlenül mégis megtudná, vagy neadjisten' egy gyenge pillanatomban eljárna a szám, azzal vagy egy hétéves kapcsolat menne füstbe a jóvoltomból, vagy elveszítenék egy barátot, akit már gyerekkorom óta ismerek... aki mindig mellettem állt ha szükségem volt rá, aki már szinte olyan mint a testvérem... A barátsága fontosabb, arról nem is beszélve, hogy soha nem állnék a boldogsága útjában. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy én tettem boldogtalanná.
De akkor mi a teendő...?
Őszintén szólva fogalmam sincs...
Egy ideig nem találkozhatok vele, ez tiszta sor. Bár nem tudom, hogyan is tudnám kivitelezni a műveletet, de talán hivatkozhatnák a sok tanulnivalóra...
Ezenkívül, már úgy is elérkezettnek látom az idejét annak, hogy néhány hónapot megint külföldön töltsek, természetesen tanulmányaim érdekében...
Azzal nyugtatom magam, hogy ez még csak érzelmi vonzódás és egy kis távolság majd rendezi a dolgot és néhány hét vagy esetleg hónap múlva már csak elmélázva fogok gondolni erre az időszakra, hogy mennyire megrettentem egy aprócska fellángolástól...