Három nap!!!

Már rég írtam, tudom. De most eléggé besűrűsödtek a dolgok így a haza menetelem (!!!) tájékán.

Na, akkor kezdjük ott, hogy Pacsirta elment :((( Szóval mióta vissza jött, minden nap találkoztunk, így a házimunka, a gyerekek ,a tanulás és Pacsirta mellett nem nagyon maradt időm semmire... sokszor még a tanulásra sem, úgyhogy most enyhén szólva nem vagyok formában, ami nem túl jó ahhoz képest, hogy alig egy hét múlva érettségi... De egyáltalán nem bánom, hogy tanulás helyett Pacsirtával töltöttem minden szabadidőmet. Az az egy-két hét plusz tanulás maximum csak néhány százalék javulást eredményezett volna, viszont ha én most elmegyek akkor Pacsirtát soha többé nem fog látni.
Amúgy ez is nagyon érdekes, hogy én itt most mennyire közel érzem magam Pacsirtához és az otthoni barátaimtól meg már annyira távol kerültem. Mikor írtak nekem hogy mikor megyek végre haza és majd találkoznunk kell, meg hasonlók... több hétig nem is válaszoltam nekik. Még olyanoknak sem akikért tényleg bármikor bármit megtettem volna, akik olyanok voltak számomra mint a testvéreim. Kellet legalább két hét ahhoz is, hogy legalább a legjobb barátnőmnek vissza tudjak írni, miután szegényke  már hagyott nekem egy rakás üzenetet. Utána elgondolkodtam azon, ez vajon miért van... Úgy érzem, nagyon megváltoztam. Itt tényleg nem befolyásol senki és olyanná formálódtam amilyen én igazából vagyok. Nem akarom, hogy ezt meglássák, nem hiszem, hogy tettszene nekik. Elismerem, sok hibát követtem el, amiknek már elítélek; nem is akarok soha többé beszállni semmilyen őrültségbe, szeretnék szakítani a régi életemmel. De úgy érzem, ez akkor nem lehetséges, ha a régi baráti-kör áll mögöttem. Bár őszintén bevallom, jól esik, hogy így törődnek velem.
Azért is szerettem pacsirtával lenni, mert ő nem változtatott át valaki mássá.Itt is tettem olyat amit ma már inkább visszafordítanék, de ez nem Pacsirta hibája volt, hanem az enyém.
Mikor ide jöttem, nagyon féltem attól, hogy meg fogok valakit szeretni, akit aztán majd el kell hagynom. Épp ezért nagyon óvatos voltam minden férfival. Csak a szórakozást kerestem mindenhol. Mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, gyorsan kiugrottam a 'kapcsolatból'. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal egy nő fog rám veszélyt jelenteni (ne értsd félre!!!! :)))
Legutolsó nap mikor sétáltunk haza fele, nagyban beszélgettünk mint mindig. Aztán elértünk ahhoz a kanyarhoz ahol ketté válnak az útjaink. Csak gyorsan befejeztem a mondatot és épp oda akartam lökni egy byet és integetni mint mindig, amikor is Pacsirta megszólalt: 'Jaaaajjjjjjj... hát téged most látlak utoljára'-azzal jó szorosan magához ölelt (én is őt). De volt valami abban az ölelésben. Szavak nélkül is tudtam, hogy ez ugyan olyan nehéz neki is mint nekem. Még adtunk egy-egy puszit egymásnak, és megbeszéltük, hogy majd 'tartjuk a kapcsolatot', azzal haza ballagtam. Ugyan nem telik el nap anélkül, hogy ne beszélnénk (többször is), de tudom, ez nem fog sokáig tartani.

A másik dolog ami viszont most foglal le nagyon, hogy végre megérkezett az utódom. Neki még nem tudok nevet adni, mert nem igazán ismerem... még csak egy napot töltöttünk együtt (mivel h csütörtök éjszaka érkezett) és otthon meg csak egyszer-kétszer dumáltunk. Őt az egyik legjobb barátnőm találta, akivel nagyon jóban voltak egy ideig, de most már nem igazán tartják a kapcsolatot... barátnőm sok cselekedetével ne ért egyet. Szóval, sajnos vannak előítéleteim az új csajjal kapcsolatban. De próbálom ezeket félre tenni  és mindent úgy megmutatni és elmondani neki, ahogy arra szüksége van. Hát... nem könnyű...