A Mi sztorink 5.

Egész éjszaka forgolódtam. Nem aludtam semmit. Abban sem voltam biztos, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy te valóban meg akartál csókolni engem. Azt hittem, az alkohol hatása miatt képzeltem ezt. Minél többet gondolkodtam ezen, annál valószerűtlenebbé vált az egész. Ezért nem is mondtam senkinek. Reggelinél mikor megbeszéltük a buli eseményeit én ezt egész egyszerűen kihagytam. Te egész hétvégén ne jelentkeztél. Mikor hétfőn bementem a suliba te már bent voltál. Ott ültél az asztalomnál és éppen beszélgettél valakivel. Fura, de akkoriban állandóan az én padomnál voltál. Mintha neked is ott lett volna a helyed. Reggelente mindig oda mentél először. Amikor beléptem te egyből oda kaptad a pillantásod, és nem is vetted le rólam. Amikor rád néztem egyből láttam a szemedben, valóban megtörtént az, amit eddig csak álomnak hittem. Te egyáltalán nem akartál távolodni tőlem, vagy bármi ilyesmi. Kétség sem fért hozzá, rám vártál. Talán beszélni akartál velem? Nem tudom. Nem is derült ki, és már soha nem is fog. Leültem oda. melléd és mint az akkoriban szokás volt, mindenki oda gyűlt körénk és elkezdtünk beszélgetni. Természetesen a téma a péntek este volt. Kiderült, hogy a  majdnem csókunkról elég sokan tudnak... amikor ez szóba került minket nézett mindenki, hogy mondunk róla valamit. Én meg azt hangoztattam nagy lelkesedéssel, mennyire jó, hogy nem lett belőle semmi. Közben folyamatosan téged figyeltelek, vagyon mit reagálsz. Sosem voltam jó az ilyenekben, de az arcodon zavarodottságot láttam, egy cseppnyi szégyenkezéssel és csalódással vegyítve. Vagy ezt is csak én képzeltem oda? Esetleg ez volt az első rossz lépés amit tettem? Talán nem kellett volna megszólalnom, és akkor mindketten csak zavarodottan elnéztünk volna a másik irányba, várva, hogy a többiek napirendre térjenek a dolog fölött és másra terelődjön a szó. Akkor számodra is világos lett volna, én is érzek valamit. De én sajnos nem ezt tette. Azt már írtam, hogy sosem tudtam kifejezni az érzéseimet. De ezt mindig tudtad rólam. Te ezért úgy érezted, nem jelentesz számomra többet, mint egy barát. És azok is voltunk. De ekkor annál már többek is... De mint jó baráthoz illik, te nem hagytál el. Akkor kezdődött, hogy te szinte minden órám mellém ültél. Volt, hogy másokat kértél meg, cseréljenek veled helyet, csak azért, hogy a közelemben ülhess. Ezen kívül minden maradt a régiben. Semmi nem változott. Csak az érzéseim irántad, Én már máshogy néztem rád...