Küzdj az álmodért!

Viszonylag jó képességekkel vagyok megáldva. Általános iskola alsó tagozatban, minimális tanulással végig kitűnő voltam sőt, igazából az iskola egyik legjobb tanulója voltam! Mindenféle megerőltetés nélkül bekerültem a város legjobb gimnáziumába. Ez egy jóval erősebb iskola volt, mint az a kis falusi sulicska, ahol az első négy osztály kijártam, de itt még annál is kevesebb tanulással elég jó tanulmányi eredményt értem el. Ugyan itt már semmiből se tűntem ki úgy, mint az általános iskolában, de egyáltalán nem zavart. Az érettségim is viszonylag jó sikerül. Lett két 5ösöm, a többi 4es. Emeltet ugyan semmiből sem raktam, de őszintén szólva, én teljesen meg voltam elégedve magammal...
Ezekkel az eredményekkel be is jutottam abba a főiskolába amit első helyen megjelöltem.
Aztán váratlanul kitaláltam, hogy kijövök. És itt minden megváltozott.

Hirtelen fontossá vált számomra az, hogy egy igazán jó egyetemre kerüljek be, hogy egy jó, tiszteletteljes munkám legyen. Én itt egy családnál vagyok au pair, mindkét szülő orvos, két fiú, akik szintén orvosoknak készülnek. Minden nap érzem a lenézést a hangjukban. Tudom, én a szemükben csak egy használati tárgy vagyok, amire szükségük van a tökéletes kis életükhöz ( ezt nem csak beképzelem; már közölte is velem a kisebb fiúcska, nem egyszer!). És tudom, ez nagyon sok helyen így megy.

Mint az a fentiekből is leszűrhető, nem igazán küzdöttem soha semmiért ( legalábbis ami a tanulást illeti). De idén muszáj! Életemben először, olyan célt tűztem ki magam elé, amit csak nagyon-nagyon sok munkával van esélyem, hogy elérjem. Emelt angol érettségit kell csinálnom ahhoz, hogy bekerüljek az egyetemre. És úgy érzem, hogy nem fog sikerülni. Hogy ez számomra lehetetlen. Sokat tanulok, szenvedek... egy hónap múlva lesz a nagy megmérettetés és nem látom a végét a dolognak. Nagyon félek, hogy az új álmom darabjaira hullik.

Tulajdonképpen, az elmúlt pár hónap alatt, lehet észrevétlenül, de ez vált az elsődleges célommá.Soha többé nem akarom azt érezni, amit itt a nyolc hónap alatt.
Talán úgy tűnik, hogy tele vagyok gyűlölettel a család iránt és bánom, hogy nem kezdtem el a főiskolát, pedig nem. Egyáltalán nem haragszom a családra és nem is bántam meg semmit. Persze sokkal könnyebb lett volna a biztos felé menni az ismeretlen helyett. Ha most nem sikerül az érettségi, akkor sehová sem fogok bekerülni ( illetve az utolsó helyre beraktam mentőövnek azt a sulit, ahova mentem volna). Szóval a kockázat nagy. De ha most nem jöttem volna rá arra, hogy mennyire megalázó tud lenni, ha mindenki neked parancsolgat akkor bizonyára csak a leendő munkahelyemen tapasztaltam volna meg és akkor már nem lett volna esélyem változtatni az életemen. Tekinthetném ezt isteni közbeavatkozásnak is (főleg, ha a vallásos nevelésemet vesszük...), vagy talán a sors keze lenne...?

Mindenesetre bármi is volt, hálás vagyok, hogy így történt. És örülök, hogy végre harcolok valamiért.

 Ugyan ez a szám nem kapcsolódik a mondanivalómhoz, de nagy kedvenc. :)