A mi sztorink 1.

Mikor szerettem beléd? Melyik volt az a pillanat amikor már végem volt? Amikor már nem én irányítottam saját magam, amikor már nem a gravitáció vonzott a földhöz, hanem te...? A múlt melyik pillanatára kéne visszamennem és menekülni a másik irányba? De tudom, hogyha ezt megtehetném, akkor sem tenném. Nagyon fáj, de egy pillanatot sem bánok. A szívem elviselhetetlenül fáj megint (még mindig...), de a fájdalom emlékeztet arra, hogy te tényleg léteztél az életemben és nem csak egy homályos álomkép voltál a rideg éjszakában. Azt hiszem, hogy a sorsom kilenc éve pecsételődött meg. Amikor 10 évesen ugyan abba az osztályba kerültünk. Persze akkor még nem sejthettem semmit. A végzetem csak 7 év múlva csapott le rám. 17 évesen, ugyan már valamivel idősebben, érettebb fejjel, de még bizonytalan, labilis érzelmekkel. Olyan érzelmeket váltottál ki belőlem, amiket előtted senki. Ezektől először megzavarodtam, majd megijedtem végül pedig vakmerővé váltam.