Határok nélkül

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy arról írjak, milyen egy másik országban élni. És én folyamatosan csak rólad írok. De tudod, itt lenni nem annyira jó. Két hónap múlva megyek el és így nem sok értelme van új barátságokat kötni. De a régieket is nagyon nehéz fenntartani! Már több mint hat hónapja, hogy kijöttem. A hat hónap alatt egyetlen egyszer látogattam haza, két hétre. Az első időszak szörnyű volt! A hiány, a magány... És mondhat bárki bármit, ezek az érzek nem múlnak el idővel. Egyszerűen csak megszokod. Megtanulsz együtt élni vele. Sok barátot vesztette el a hat hónap alatt. Kezdetben ezen is csak keseregtem, de már ezzel sem foglalkozom. Az emberi kapcsolataim, szépen kezdtek leépülni. A család sem olyan már, mint régen volt. Már nem nyújt támaszt és biztonságot. Teljesen önállóvá váltam, bármit képes vagyok megcsinálni egyedül, senki segítségére sem szorulok többé rá. Azon a szinten vagyok ahova az emberek többsége csak 25 éves kora körül jut el. Miután elhagyja az egyetemet és saját életbe kezd. Én egészen másképp fogok belépni az egyetemre mint az emberek többsége. És talán ez majd jó is lesz. De most szomorúan szemlélem azt amivé a magány és az egyedüllét tett. Én mindig otthon laktam. És hirtelen elszakadtam onnan. Négy hónapig nem láttam egy ismerős arcot sem. És miután négy hónap után vége haza értem (bár nagyon örültem neki), mégsem töltött el az a melegség amire számítottam. Nehéz leírni ezt az érzést. Valamilyen szinten szabadnak érzem magam, akit nem kötnek meg korlátok. De ebben sajnos az is benne van, hogy senki nem törődik velem. Nincs aki megállítson, ha hülyeséget csinálnék, aki megfogná a kezem és visszahúzna  a szakadék széléről. Egyedül lépkedek rajta, és rajtam áll, hogy bele ugrok e...