Próbáltam aludni, de még a vékony pokróc alatt is úgy éreztem mintha lángolna a testem. Lehet, hogy a láz, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Hogy lehűtsem forró tagjaim, kiültem az erkélyre, ahova csak halványan szűrődik fel a tizes út fénye, de az ütemesen elhaladó autók hangja annál inkább felhallatszik. De már ez a zaj is kezd ritkulni. Ilyenkor a csend lecsap a környékre, és semmi mást nem lehet hallani az erdőből ideszűrődő, nyári estékre emlékeztető ciripelésen kívül.
A hatalmas csendben valami mást is ide sodor a lengedező szél, ez pedig a magány, az egyedüllét, a különcség fuvallata.
Bár ezt egy ideig próbáltam tagadni, akartam változtatni rajta, de mára már elfogadtam, beletörődtem. Valahogy sosem illettem sehová. Volt egész sok barátom, de ne éreztem a helyem sehol. Volt aki azt mondta fura vagyok; magamnak való; talán néha még a 'csodabogár' jelzőt is megkaptam. És utáltam, hogy így gondolnak rám az emberek. Nem akartam, hogy így lássanak. Mert én egyáltalán nem ilyennek képzeltem magam. Vagy talán nem is voltam az? Csak éppen nem olyan voltam (vagyok) mint a többiek körülöttem...? De mégis mi más lehet fontosabb egy tinédzsernek, mint hogy teljesen elfogadják a barátai, a korosztálya és ne titulálják 'másnak' csak azért mert nem mindent pont úgy lát mint a többség. Biztos van olyan társaság ahol én lettem volna a 'normális' és ők a 'különcök'. Egyáltalán ki normális és ki nem? Ki döntheti ezt el? Mikor mondhatjuk ki azt biztosan, hogy márpedig ez az ember őrült...?
Paulo Coelho 'Veronika meg akar halni' című könyvében van egy kis történet, ami remekül szemlélteti ezt a dolgot... szerintem. Nem emlékszem már rá pontosan, mert már elég rég olvastam, de valahogy így hangzik:
Volt egy város, aminek a közepén állt egy kút. A városabn mindenki ennek a kútnak a vizét itta. A víz egyszer azonban megfertőződött és aki ivott belőle az megőrölt. Így pár napon belül az egész város megőrült, kivéve a királyi párt, mert ők nem fogyasztották a kút vizét. A királyné ekkor kétségbeesetten kérdezte a királyt, hogy most mi tévők legyenek, aki erre nyugodtan válaszolt:
Igyunk mi is a vízből és akkor ugyan úgy fogjuk látni a világot mint ők.
Nem tudom, sikerült e megfelelően visszaadnom a történetet, de azt hiszem a lényeg lejön belőle.
Nekem ez fiatalabb koromban sokat segített abban, hogy megértsem, minden csak nézőpontkérdése és nem kell egész életünkben abban a skatulyában maradnunk, amit egy középiskolai baráti társaság ránk húzott. Nehezen sikerült elfogadnom magam de mára már ezt mondom, hogy semmit sem változtatnék, én így vagyok önmagam. Végül pedig az élet is engem igazolt, mert azóta már sok helyen járta, mindenféle emberrel találkoztam és a gimi óta sosem kezeltek 'fura emberként', hiszen egy felnőtt már tudja, hogy nem lehet egymást csoportokra felosztani, mindenki egyszeri és a maga módján bolond is egy kicsit.
Néhány gondolkodtató idézet a már fentebb említett könyvből:
"Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák."
" Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk."
"Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak."
"Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni."
"Mit is jelent az, hogy bolond? (...) Az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a "normális" emberek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése