Úgy érzem most tényleg túlvállaltam magam egy kicsit. Az utóbbi időben van hogy naponta többször megteszem az egyetem és az otthonom közti utat, ami oda-vissza jó esetben is 4 óra... Az egyetem mellet már nem csak oroszra járok, hanem elkezdtem a jogsit is, most éppen a kreszt taposom. Rengeteget kell utaznom és ez mellet meg még persze ott van a tanulás is. Minden egyes percem be van táblázva. De nem panaszkodom. Ami azt illeti örülök neki, tettszik ez az élet.

Legfőképp azért, mert nem érek rá gondolkodni a problémáimon, még arra sincs időm, hogy egyedül érezzem magam.Reggel ötkor kelek, rekord sebességgel kapkodom fel magamra a ruháimat és már futok is a buszra aztán a vonatra, utána megint buszra. Az eddigi totális kávé ellenességem ellenére, reggel tíz előtt általában már két csésze gőzölgő italon túl vagyok, az órák, pedig egyetlen végtelenül hosszú pillanattá folynak egybe. A koffeinnek köszönhetően, nyitva tudom tartani a szememet és valamennyire még az elmémet is, de társalgás szempontjából teljesen használhatatlan vagyok. Ha túl vagyok az egyetemi órákon, egyből rohanok a buszhoz aztán vonat, utána kresz majd megint vonat végül pedig busz. Haza érve még tanulok egészen addig amíg el nem alszok a könyv felett és aztán másnap kezdem elölről. Eközben egyetlen árva percre sem tudok  valótlan álmodozásokat kezdeni a fejemben egy olyan életről amiben igazán boldog vagyok. És ez jó.

Azért félre ne értsd, most is boldog vagyok... a magam módján... De folyamatosan csak hajtom magam olyan célokért, amik számomra nem is igazán fontosak. Egyszerűen csak azért csinálom, hogy ne legyen annyira unalmas az élet és persze, hogy a saját gondolataim ne kergessenek az őrületbe. 

Szóval jelenleg ez van velem. Nem mondom, hogy elégedett vagyok, de azt sem, hogy nem. Legalább már képes vagyok harcolni valamiért, nem csak sajnálom magam egész nap, folyamatos tettvágyat érzek, ami szerintem a gyógyulás első jele.

Tehát hétköznap lefoglalom magam, elvagyok jól, energikusnak érzem magam és egy teljesen kiegyensúlyozott ember látszatát tudom kelteni. De ott vannak a hétvégék... Ezzel a két nappal még mindig nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor teljesen elhagyom magam, egész délelőtt csak egyik ágyból a másikba fekszem és azon gondolkodom, hogy milyen szar is az élet. Rossz hangulatom van, és hirtelen mindent teljesen reménytelennek látok. Úgy érzem, hogy teljesen eltávolodtam mindentől, ami egykor lenni akartam, hogy az emberi kapcsolataim romokban hevernék és hogy már végleg el is romlott bennem az a funkció, amivel kapcsolatot tudnék létesíteni valamilyen emberi élőlénnyel. 

A tüköreb nézve nem látom magam csúnyának, hanem inkább életuntnak, reménytelennek egy lélek nélkül vegetáló zombinak... Számomra is nyilvánvaló. hogy ez egy pasinak sem jön be...