Élni nélküled

"Néha egész élet rámegy arra az igyekezetre, hogy valaki nélkül próbáljunk meg élni."

Még mindig gondolok rád.
Rengeteget....
Még magamnak is utálom ezt bevallani, de még mindig szeretlek. Ezért is nem írok már egy ideje...
Mert rajtad kívül semmi másról nem tudnék. Sajnos egy kimeríthetetlen téma vagy számomra, amit sosem unok meg, de ami mindig fájdalmat okoz, valaha is eszembe jut.
Én sosem hittem a sírig tartó szerelemben. Olyan álom ez, amivel a disney mesék átvernek minket. De mi van ha tényleg létezik?
Nekem te vagy rá a példa. Hiába próbálkoztam mással, nem működött. Minden érintésnél, ölelésnél, csóknál azt kívántam, bár csak te lennél az aki adja. És egy idő után egyszerűen feladtam. Belefáradtam a vágyakozásba. Bíztam benne, hogy az idő majd teszi a dolgát és begyógyítja a sebeket. Hiszen ez a dolga, nem?! Mindig ezt mondják: az idő majd meg old mindent, az orvosság a bánatra...
Hát, te erre is rácáfoltál. Vagy inkább az irántad való érzéseim cáfoltak rá erre...
Hiszen már több mint három éve történt és semmi nem halványult.
És ez borzasztóan megrémiszt. Félek, hogy én már így maradok. Félek, hogy sosem találok senkit, akit legalább fele annyira tudnék szeretni mint téged. Félek, hogy sosem lesznek gyerekeim, hogy egyedül kell leélnem a rám kiszabott időt, boldogság és érzelmek nélkül. És rettegek, hogy elpazarlom az életem.
Nem tartozom sehová és nem is akarok. Nincs bennem hiány, hogy kéne valaki akivel beszélhetnék az érzéseimről, magamról. Egész egyszerűen csak azért mert nem tudnék mit mondani. Mert nem lenne mit mondanom. Itt vagyok, mert ide teremtettek. Eljárok egyetemre, mert nincs ennél jobb dolgom. Tanulok, mert semmi más nincs amit a szabadidőmmel tudnék kezdeni. Futok, mert erőt ad, hogy túléljek. Nevetek, eljátszom, hogy jól vagyok, hogy ne kérdezzenek semmit. És reménykedek, hogy legyen erőm tovább menni.
Mert ha a remény valaha is megszűnne bennem, én abban a pillanatban elvesznék. Hiszen semmim sem maradt a reményen kívül. Reménykedni, hinni abban, hogy egyszer jobb lesz.

"Talán nincs mindenkinek párja. Talán nincs mindenkinek Ő-je. Vagy épp soha nem lehet az övé. Akkor az attól még Ő-nek számít? Vagy csak az lehet Ő, akivel minden klappol és beteljesülhet az, aminek be kell?
Miért kell olyan közhelyekkel dobálózni, hogy "Megtalálod majd te is!", "Eljön majd a te párod is"? Mi van, ha nem?! Tegyem fel az életem, az álmaim egy közhelyre? Örökké reménykedjek valaki olyanban, várjak valakire, aki talán el sem jön soha? Reménykedni valamiben, ami talán nem is létezik... Feleslegesnek érzem. Mintha az, amire én vágynék, túl sok lenne, túl elérhetetlen. Vagy mindig elrontom valamivel. De ha ő az Ő... Akkor egyáltalán elronthatom-e? Hisz a Sors, az Élet és minden földi, illetve égi szentek nekem rendelték, hozzám küldték, akkor elrontható-e? Léteznek még egyáltalán Ő-k?
Én ilyen ember vagyok... Olvasok, írok róla, vágyom rá, de talán...Talán sosem jön el. Nincs mindenkinek párja... Nem juthat mindenkinek Ő."