Múltunk nincs, jövőnk nem is lesz

Úgy érzem elvesztem. Nem tudok semmi másra gondolni, csak rád. Képtelen vagyok koncentrálni a dolgomra, mert te mindig belopódzol a képzeletembe. A mai zárthelyi esszéíráson a 75 percből, amit az esszémre kellett volna fordítanom, kb ötven perc azzal telt el, hogy próbáltam a gondolataimat  tőled, az előttem fekvő, csaknem üresen árválkodó papírlapra visszaterelni. Sikertelenül. Tudom, hogy ez nem helyes, és nem is értem miért érzek így.
Mégis mennyi időt beszélgettünk eddig összesen? Fél órát? Negyven percet? Egyáltalán nem ismerlek... bár annyit már tudok rólad, hogy legalább 10 évvel idősebb vagy nálam... úgy néz ki, sosem tanulok a saját hibáimból, mindig az elérhetetlenhez vonzódom. Mert igen, bár félve vallottam be magamnak, de vonzódom hozzád. Hiába minden próbálkozás az emberi kapcsolatok ellen, tettethet magam érzelemmentesnek, de nem vagyok az.
Gyakorlott vagyok a témában. Tudom mit kell tennem. És mivel már csak egyszer fogunk találkozni, ezért nem is les nehéz kivitelezni. De tudod, azért ott van bennem a gondolat, hogy mi lenne ha másképp lenne. Ha egyszer lehetne Mi. Nem tudom képes lennék e odáig eljutni. Lehet, megint megijednék és elmenekülnék.
Rövid idő alatt, nagy hatással voltál rám. Pedig egyáltalán nem olyan vagy, akivel egy szülők szívesen látnák a gyereküket. főleg az enyémek. Talán éppen ez vonzz benned annyira. Vagy az, hogy emlékeztetsz valakire, aki már nincs velem, de nagyon hiányzik.
Akárhogy is, hétfőn látlak utoljára és én majd minél előbb megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk. Tudom, hogy még van visszaút, hiszen ez nem több puszta vonzódásnál.
Milyen jó lenne, ha meg tudnánk szabadulni az érzéseinktől, az érző képességünktől. Csak bedobhatnánk egy kukába és nem lennének többet. Végre nyugodtan tudnék koncentrálni... bármi másra.
Nem akarom ezt érezni, mert megrémít...
Hátat fordítani és továbblépni. Ezt kell tennem.