Már napok óta azon gondolkodom, hogy mégis mit kéne írnom...
Egyáltalán hol kezdjem az egészet...? Hiszen annyi minden történt. Arról nem is beszélve, hogy mennyiféle érzés kavarog bennem... még magamnak sem tudom megfogalmazni, nem hogy leírni...
De valahogy mégis muszáj lesz... legalábbis én nagyon szeretném, mert már a rengeteg gondolattól meg érzelemhullámtól majd felrobbanok. Egyszerűen muszáj kiírnom magamból mindent azonnal.

Eljöttem. Már megint. Egy másik országba. Pont ma vagyok itt egy hete.
Annyira gyorsan történt. Igazából nem is gondoltam komolyan az egészet, amikor elkezdtem keresgélni, aztán hirtelen jött egy lehetőség, amit szokásomhoz híven azonnal megragadtam gondolkodás nélkül és rá egy hétre már itt is voltam...
Néha komolyan megrettenek magamtól, hogy milyen meggondolatlan dolgokra vagyok képes. De valamiért mégsem éreztem úgy, hogy rosszul döntök. Igazából abszolút meg sem fordult a fejemben, hogy talán mégsem ártana néha  a szüleimre hallgatnom és nem mindig a saját fejem után mennem. Nem, tényleg semmi kétség nem volt bennem afelől, hogy jól cselekszem. Talán nem volt rá időm, talán nem fogtam fel teljesen, hogy mit művelek.
Egészen máig. Amikor is már egy hete itt vagyok. Ma, ahogy mászkáltam a város enyhén szólva is pórias könyvgyűjteménnyel rendelkező polcai között, egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mennyire magányos vagyok és hogy itt mennyire nem beszélhetek senkivel sem őszintén.
Persze, voltam már magányos az elmúlt években, nem is egyszer és persze totál egyedül is egy teljesen ismeretlen helyen, szóval egyáltalán nem ez volt a baj. Nehéz megmagyarázni, hogy mit is éreztem...
Azt hiszem az elveszettség a legjobb szó erre. Totál elveszettnek éreztem magam. Rájöttem, hogy kifogytam a tervekből. Ezelőtt mindig tudtam, mi a következő lépés, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy előrébb jussak, hogy haladjak az életemben, elérjem a kitűzött célokat. Úgy érzem, hogy már célom sincsen. Legalábbis most hirtelen egy sem jut eszemben. Egyszerűen csak úszok az árral, ami elég szerencsétlen érzés, főleg egy olyan irányításmániásnak mint én...
Már arra sem emlékszem, hogy egyáltalán, hogy kell barátokat szereznem... Istenem, annyira bénának érzem magam...! Ugyan tavaly  küzdöttem ugyanezzel a problémával az egyetemen, de azért ott mégis csak jóval könnyebb volt. Főleg, hogy azzal már megvagyok. Az egyetemen már ismerek sok embert és mindig van kivel beszélgetnem, ami azért valljuk be, elég jó...
Itt viszont kezdhetem újra az egészet. Kocsmákba kell járnom, bárokba, bulikba, szórakozni, csajos estékre- valahogy egyik sem az erősségem. Elég rég voltam már ilyen helyeken és rendesen kijöttem már a gyakorlatból. Arról nem is beszélve, hogy egy idegen nyelven, az enyémtől más kultúrákat képviselő emberekkel kell megértetnem magam...
Nem egyszer van, hogy még a saját barátaimnak és családomnak is el kell magyaráznom a szavaim értelmét!
Mindenesetre, egy szó mint száz, ma ahogy a könyvtárban megrohant a magány, hirtelen a semmiből az eszembe ötlött, hogy talán mégsem gondoltam át eléggé a dolgokat...