Komolyan nem értem, hogy mégis mért gondoltam azt, hogy itt majd fogok barátokat találni...
Ha nem ment egy középiskolában ahol több száz gyerek van, sem egy egyetemen ahol több ezren vagyunk, akkor mégis miért menne egy kicsi városban ahol nem ismerek nagyjából senkit, leszámítva néhány sorstársamat....
Bár igazából annyira nem izgat a dolog. Csak azért érdekel mégis egy kicsit, mert ez itt úgy mond elvárás... mindenkivel nagyon kedvesnek kell lenni, mosolyogni még akkor is ha legszívesebben sírva rohannál a tengerbe, mindenkit jó barátként üdvözölni az utcán és társaságba járni állandóan. De én szeretek egyedül lenni, utálom az erőltetett beszélgetéseket, amikor nem jutunk sehová, de mégis értékes perceket pazarolunk arra, hogy udvariasan társalogjunk az időjárásról...
Én mindig, mindenhol ki fogok lógni a sorból és ez most, ezen a helyen sincsen másképp.

Már napok óta azon gondolkodom, hogy mégis mit kéne írnom...
Egyáltalán hol kezdjem az egészet...? Hiszen annyi minden történt. Arról nem is beszélve, hogy mennyiféle érzés kavarog bennem... még magamnak sem tudom megfogalmazni, nem hogy leírni...
De valahogy mégis muszáj lesz... legalábbis én nagyon szeretném, mert már a rengeteg gondolattól meg érzelemhullámtól majd felrobbanok. Egyszerűen muszáj kiírnom magamból mindent azonnal.

Eljöttem. Már megint. Egy másik országba. Pont ma vagyok itt egy hete.
Annyira gyorsan történt. Igazából nem is gondoltam komolyan az egészet, amikor elkezdtem keresgélni, aztán hirtelen jött egy lehetőség, amit szokásomhoz híven azonnal megragadtam gondolkodás nélkül és rá egy hétre már itt is voltam...
Néha komolyan megrettenek magamtól, hogy milyen meggondolatlan dolgokra vagyok képes. De valamiért mégsem éreztem úgy, hogy rosszul döntök. Igazából abszolút meg sem fordult a fejemben, hogy talán mégsem ártana néha  a szüleimre hallgatnom és nem mindig a saját fejem után mennem. Nem, tényleg semmi kétség nem volt bennem afelől, hogy jól cselekszem. Talán nem volt rá időm, talán nem fogtam fel teljesen, hogy mit művelek.
Egészen máig. Amikor is már egy hete itt vagyok. Ma, ahogy mászkáltam a város enyhén szólva is pórias könyvgyűjteménnyel rendelkező polcai között, egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mennyire magányos vagyok és hogy itt mennyire nem beszélhetek senkivel sem őszintén.
Persze, voltam már magányos az elmúlt években, nem is egyszer és persze totál egyedül is egy teljesen ismeretlen helyen, szóval egyáltalán nem ez volt a baj. Nehéz megmagyarázni, hogy mit is éreztem...
Azt hiszem az elveszettség a legjobb szó erre. Totál elveszettnek éreztem magam. Rájöttem, hogy kifogytam a tervekből. Ezelőtt mindig tudtam, mi a következő lépés, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy előrébb jussak, hogy haladjak az életemben, elérjem a kitűzött célokat. Úgy érzem, hogy már célom sincsen. Legalábbis most hirtelen egy sem jut eszemben. Egyszerűen csak úszok az árral, ami elég szerencsétlen érzés, főleg egy olyan irányításmániásnak mint én...
Már arra sem emlékszem, hogy egyáltalán, hogy kell barátokat szereznem... Istenem, annyira bénának érzem magam...! Ugyan tavaly  küzdöttem ugyanezzel a problémával az egyetemen, de azért ott mégis csak jóval könnyebb volt. Főleg, hogy azzal már megvagyok. Az egyetemen már ismerek sok embert és mindig van kivel beszélgetnem, ami azért valljuk be, elég jó...
Itt viszont kezdhetem újra az egészet. Kocsmákba kell járnom, bárokba, bulikba, szórakozni, csajos estékre- valahogy egyik sem az erősségem. Elég rég voltam már ilyen helyeken és rendesen kijöttem már a gyakorlatból. Arról nem is beszélve, hogy egy idegen nyelven, az enyémtől más kultúrákat képviselő emberekkel kell megértetnem magam...
Nem egyszer van, hogy még a saját barátaimnak és családomnak is el kell magyaráznom a szavaim értelmét!
Mindenesetre, egy szó mint száz, ma ahogy a könyvtárban megrohant a magány, hirtelen a semmiből az eszembe ötlött, hogy talán mégsem gondoltam át eléggé a dolgokat...

Illúziók

Tegnap ahogy rád néztem, minden világossá vált számomra.
Megint az agyam űzött velem kegyetlen tréfát. Nem vagyok beléd szerelmes. Csak már annyira szeretném...
De nem te vagy az aki nekem lett teremtve.
Ki tudja...? Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy ilyen nincs is. Sőt, az a meglátásom, hogy csak nagyon kevés ember találja meg az igazi társát. Sokan úgy hiszik, hogy megtalálták, de azok csak egy illúzióban ringatják magukat.
Ettől függetlenül én nagyon irigylem őket. Ők megtanulták, hogy érjék be kevesebbel. Attól félek én erre sohasem leszek képes...
Nagyon nehezen tudok középutat találni és ha sikerül akkor sem érzem magam jól benne. Elviselhetetlenül boldog vagyok vagy olyan szomorú, hogy az ágyból alig tudok kikelni. Megtanulok egy vizsgára mindent vagy semmit. Borzasztóan utálok vagy halálosan szeretek...
Már annyira régen volt Ő... abban sem vagyok már biztos, hogy legalább őt szerettem e... Annyira elhalványult minden, attól tartok Ő is egy illúzió volt...
És ez megrémít. Borzasztóan. Nem emlékszem, milyen érzés szeretni, de attól még inkább tartok, hogy talán még soha ne is szerettem. Hiszen annyira vágyok rá! És talán egy olyan dologra, ami a képzeletemben sokkal jobb mint a valóságban.
Talán egy olyan érzést kergetek, ami nem létezik, amit sosem élhetek át.

Söprés...

úgy néz ki, ezennel megszűnt a némaság és újra szóba állsz velem...
Vagy csak szimplán üldözési mániám van, és tényleg elfoglalt voltál mikor azt mondtad, hogy elfoglalt vagy...
Viszont így megint felmerült benne az a kérdés, hogy mégis, hogy mondjam el, hogy pár hét múlva már nem leszek itt... miközben te éppen azt tervezgeted, hogy mit fogunk csinálni, ha már végre normális idő lesz...
És akkor bevillant, hogy sehogy nem kell elmondanom. Végülis minek terhelnélek ezzel, ha még semmi sem biztos...?! Majd elmondom, ha itt lesz az ideje.
És gratulálok magamnak, mert ezzel még egy dolgot sikeresen a szőnyeg alá söpörtem...

Hát ez is elérkezett.
Bár őszintén megmondom, nem hittem, hogy valaha is kimondhatom, de ezennel letudtam az összes vizsgámat erre a félévre. 4 hét. 14 vizsga. Rengeteg tanulás. Zéró alvás. Legalább két ideg összeroppanás és több liter kávé... Nagyjából így tudnám jellemezni a mögöttem álló néhány hetet.
Ma, ahogy a vonaton ücsörögtem és bámultam kifelé ahogy szép lassan elhagyjuk a ködbe burkolódzó hegyeket és beérünk az ugyancsak köd borította betondzsungelbe, hirtelen eszembe jutottál...
Egyszer csak eszembe jutott minden problémánk, ami már hetek óta csak gyűlik, de én mindig besöpörtem a szőnyeg alá, mondván, hogy most nincs időm vele foglalkozni, majd ha vége lesz a vizsgáimnak. És itt van. Kész vagyok, szabad vagyok és valamit kezdeni kéne a dolgainkkal...
És akkor ott azt kívántam, hogy bár csak még mindig a vizsgák miatt kéne idegeskednem.
Bárcsak lenne indokom, hogy egy kicsit még halogathassam a problémáimat.
Csak most már szembe kéne vele néznem.
De ahogy  magamat ismerem helyette inkább napokig csak aludni fogok. Azt hiszem, az aztán az igazi felnőttes megoldás...

Most nem megy...

Nem tudom, hogy kezeljem a fennálló helyzetet.
Szükségem van rád... kimondhatatlanul kellenél. És nem mint egy románc, vagy egy szerelem, hanem mint barát. Ennél többet érzek irántad, ez igaz, de ezt sosem mutatnám ki, egyetlen mozdulatommal, pillantásommal, szavammal sem éreztetném veled. Csak te kellesz, hogy mellettem legyél, semmi több...
 De te egyszerűen kizártál. Nem akarsz velem találkozni, a sok dolgodra, rossz időre hivatkozva. Szeretném elhinni, hogy tényleg csak ennyi áll a háttérben és semmi több, de egyszerűen nem tudom. Folyamatosan bennem van, hogy én vagyok az oka.
Én annyira próbálok nyitni feléd... Hívlak, de nem veszed fel. Írok, de csak szavakban válaszolsz... -"Bocsi, most nem megy... sok dolgom van... most inkább halasszuk..." - már hetek óta másból sem állnak a beszélgetéseink.
Rettegek attól, hogy tönkremegy eeez... aaa... dolog ami kettőnk között volt. Barátság? Testvéri szeretet? Ismerősök? Nem tudom, de rájöttem, hogy nem is számít.
Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még...

Napos téli délután, a szobám sarkában ülve,

újra rajtad merengek és a lehetőségen.

Jöhetnél velem és meg lenne minden,

amit szívem hónapok óta óhajt már,

de azzal minden semmibe veszne,

amit az agy diktál.

Ismerem magam és nem bízok,

hogy ha egy álmatlan éjszakán,

céltalanul a lakásban kódorogva,

nem e épp a te szobádba vezetne

kései sétám.

Aztán felébredek és világossá válik,

változunk és utunk lassan elválik.

Hiányozni fogsz nagyon,

de tudom, mennem kell,

neked meg itt van a helyed

végre engedem,

légy azzal akivel lenned kell.

Ezidáig azt hittem, hogy Téged volt a legnehezebb szeretni. Pedig most már tudom, hogy nem. Téged szeretni "legális" volt. Annak mondhattam el akinek akartam, ha úgy volt kedvem világgá is kürtölhettem, senkit nem zavart. Neked is elmondhattam. Igaz, hogy lényegében visszautasítottál de legalább tudtad és én biztosan tudhattam, hogy a saját döntésedből nem engem választasz, mert Te nem úgy érzel, ahogy én.
Most, még magam elől is titkolnom kell a gondolataimat, nem mondhatom el senkinek, de legfőképp Neki. És ez felemészt. Megőrjít a gondolat, hogy most talán másképp lenne. Talán Ő akarna engem és végre befejeződne ez az állandó egyedüllét. Végre lenne valaki aki mellettem áll, bármi történjék is. De ezt nem lehet. És soha nem is fog kiderülni, hogy lehetett volna...

Tudom, nem szép dolog tőlem- sőt, még magamnak is szégyellem bevallani- de abban reménykedem már néhány hete, hogy igazad lesz, és a kapcsolatotok nem éli meg a 7. évet.
Hogy mi valahogy mégis egymásra fogunk találni, és együtt lehetünk boldogok. Hogy a Nagy Könyvben 'Mi' vagyunk megírva...
Erre meg, teljesen más fordulatot vesz az életem. Elképesztő, hogy teljesen apró, jelentéktelen dolgok, milyen gyökeres változást eredményeznek az életben. Én megint elmegyek, és bizonytalan ideig nem látlak.
Még nem tudom, hogy fogom elmondani, hogy Téged érdekelni fog-e, hiányozni fogok-e neked, fogunk-e megint minden nap beszélni, vagy már nem lesz rám időd...

Egyet tudok, Te nagyon fogsz nekem hiányozni.

Tudod, rettegtem attól, hogy az újdonsült érzelmeim miatt esetleg tönkremenne a barátságunk... De ma arra jöttem rá, hogy talán soha nem is voltunk barátok. Talán csak két ismerős vagyunk, akik túl rég óta ismerik egymást...
Úgy érzem kerülsz. Mármint persze nem szemtől szemben- mivel azt elég egyértelművé tetted, hogy nem akarsz velem találkozni- de virtuálisan is... vaaaaagy, csak szimplán paranoiás vagyok, mert épp most írtál...

Gyenge láncszem

Mért van az, hogy mindig magam alatt vágom a fát? Hogy a szívem sohasem azt akarja, amit a józan ész diktál? Mért kell mindig a rossz pasiba belezúgnom?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések foglalkoztatnak már napok óta.
Igen, megint megtörtént. Bár nem olyan erősen, mint Veled, hiszen ez még csak kialakulóban van; ezt a lángocskát táplálni kellene ahhoz, hogy úgy igazán lángra kapjon. De ezt nem adhatom meg.
Most sokkal nagyobb a vesztenivalóm, mint legutóbb...
21 éves, 'érett nőként' is hetekig tartott elismernem, hogy mit is érzek, mert tudom, hatalmas a kockázat. Ez egy olyan játék, amiből győztesen nem kerülhetek ki, én csak vesztes lehetek.
Leírni is alig merem, mert akkor sokkal valóságosabbá válik, van rá bizonyíték is. De szavakba (ha csak gépeltbe is) kell öntenem, mert már nem bírom magamban tartani. Pedig hallgatnom kell róla, soha senkinek nem mondhatom el. "Ő" sem tudhat róla...
És hogy miért...?
Nos, ha véletlenül mégis megtudná, vagy neadjisten' egy gyenge pillanatomban eljárna a szám, azzal vagy egy hétéves kapcsolat menne füstbe a jóvoltomból, vagy elveszítenék egy barátot, akit már gyerekkorom óta ismerek... aki mindig mellettem állt ha szükségem volt rá, aki már szinte olyan mint a testvérem... A barátsága fontosabb, arról nem is beszélve, hogy soha nem állnék a boldogsága útjában. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy én tettem boldogtalanná.
De akkor mi a teendő...?
Őszintén szólva fogalmam sincs...
Egy ideig nem találkozhatok vele, ez tiszta sor. Bár nem tudom, hogyan is tudnám kivitelezni a műveletet, de talán hivatkozhatnák a sok tanulnivalóra...
Ezenkívül, már úgy is elérkezettnek látom az idejét annak, hogy néhány hónapot megint külföldön töltsek, természetesen tanulmányaim érdekében...
Azzal nyugtatom magam, hogy ez még csak érzelmi vonzódás és egy kis távolság majd rendezi a dolgot és néhány hét vagy esetleg hónap múlva már csak elmélázva fogok gondolni erre az időszakra, hogy mennyire megrettentem egy aprócska fellángolástól...

Mégis mit lehet mondani, mikor egy szép téli vasárnap délelőtt egyszer csak az egész világod összeomlik?
Továbbra is üljek csendesen, mint aki az egészből nem érzékelt semmit és csináljam a dolgomat...? Valószínűleg igen. Mert ez vagyok én. Tudom, ha tennék valamit- ha lázadnék a sors ellen- még mélyebbre sodornám magam.
Vagy talán már nincs ennél lejjebb? De, biztosan van. Ezt a leckét már jól megtanultam az élet iskolájában: Mikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, akkor hirtelen minden minden még jobban elromlik.

Nem tudom, meddig bírom még. Tudom, nem színlelhetek örökké. Egyszer eljön az az idő, amikor már nem bírom tovább és beleroppanok. És tudom, ez már nincsen messze; minden egyes nappal egyre közelebb kerülök hozzá

Élni nélküled

"Néha egész élet rámegy arra az igyekezetre, hogy valaki nélkül próbáljunk meg élni."

Még mindig gondolok rád.
Rengeteget....
Még magamnak is utálom ezt bevallani, de még mindig szeretlek. Ezért is nem írok már egy ideje...
Mert rajtad kívül semmi másról nem tudnék. Sajnos egy kimeríthetetlen téma vagy számomra, amit sosem unok meg, de ami mindig fájdalmat okoz, valaha is eszembe jut.
Én sosem hittem a sírig tartó szerelemben. Olyan álom ez, amivel a disney mesék átvernek minket. De mi van ha tényleg létezik?
Nekem te vagy rá a példa. Hiába próbálkoztam mással, nem működött. Minden érintésnél, ölelésnél, csóknál azt kívántam, bár csak te lennél az aki adja. És egy idő után egyszerűen feladtam. Belefáradtam a vágyakozásba. Bíztam benne, hogy az idő majd teszi a dolgát és begyógyítja a sebeket. Hiszen ez a dolga, nem?! Mindig ezt mondják: az idő majd meg old mindent, az orvosság a bánatra...
Hát, te erre is rácáfoltál. Vagy inkább az irántad való érzéseim cáfoltak rá erre...
Hiszen már több mint három éve történt és semmi nem halványult.
És ez borzasztóan megrémiszt. Félek, hogy én már így maradok. Félek, hogy sosem találok senkit, akit legalább fele annyira tudnék szeretni mint téged. Félek, hogy sosem lesznek gyerekeim, hogy egyedül kell leélnem a rám kiszabott időt, boldogság és érzelmek nélkül. És rettegek, hogy elpazarlom az életem.
Nem tartozom sehová és nem is akarok. Nincs bennem hiány, hogy kéne valaki akivel beszélhetnék az érzéseimről, magamról. Egész egyszerűen csak azért mert nem tudnék mit mondani. Mert nem lenne mit mondanom. Itt vagyok, mert ide teremtettek. Eljárok egyetemre, mert nincs ennél jobb dolgom. Tanulok, mert semmi más nincs amit a szabadidőmmel tudnék kezdeni. Futok, mert erőt ad, hogy túléljek. Nevetek, eljátszom, hogy jól vagyok, hogy ne kérdezzenek semmit. És reménykedek, hogy legyen erőm tovább menni.
Mert ha a remény valaha is megszűnne bennem, én abban a pillanatban elvesznék. Hiszen semmim sem maradt a reményen kívül. Reménykedni, hinni abban, hogy egyszer jobb lesz.

"Talán nincs mindenkinek párja. Talán nincs mindenkinek Ő-je. Vagy épp soha nem lehet az övé. Akkor az attól még Ő-nek számít? Vagy csak az lehet Ő, akivel minden klappol és beteljesülhet az, aminek be kell?
Miért kell olyan közhelyekkel dobálózni, hogy "Megtalálod majd te is!", "Eljön majd a te párod is"? Mi van, ha nem?! Tegyem fel az életem, az álmaim egy közhelyre? Örökké reménykedjek valaki olyanban, várjak valakire, aki talán el sem jön soha? Reménykedni valamiben, ami talán nem is létezik... Feleslegesnek érzem. Mintha az, amire én vágynék, túl sok lenne, túl elérhetetlen. Vagy mindig elrontom valamivel. De ha ő az Ő... Akkor egyáltalán elronthatom-e? Hisz a Sors, az Élet és minden földi, illetve égi szentek nekem rendelték, hozzám küldték, akkor elrontható-e? Léteznek még egyáltalán Ő-k?
Én ilyen ember vagyok... Olvasok, írok róla, vágyom rá, de talán...Talán sosem jön el. Nincs mindenkinek párja... Nem juthat mindenkinek Ő."

A magánnyal csak egyetlenegy probléma van, hogy könnyen a foglyává válhatsz. Ha egyszer belekóstoltál nem enged el könnyen, a megszokás rabjává válsz. Már arra sem emlékszel, milyen volt nélküle.
Hiszen sokkal könnyebb egyedül ülni és néha egy-egy könnycseppet elengedni, mint közel engedni magadhoz valakit, mert az lehet, hogy összetöri a szívedet, apró szilánkokra, amit aztán piszkosul nehéz újra összeilleszteni. A magány megtanít arra,, hogy ne merj kockáztatni, szép lassan a bátorság utolsó szikráját is kiöli belőled és nem hagy maga után semmit a szívedből csak egy lakatlan szigetet, egy kiégett földdarabot...